Kérdés: Családunkban nagy vita dúl. A nagyobbik lányom tavaly érettségizett, most egyetemi előkészítőre jár, és itthon segít. Két és fél éve jár együtt a barátjával, első igazi szerelmével. Körülbelül két éve kapcsolatuk is van, és bár a lányom nagyon diszkrét, de annyit azért tudok, hogy ezt testi értelemben is rendben valónak tartják. Akarnak majd gyereket, sőt gyerekeket, de nem most, és erre odafigyelnek. Eddig úgyszólván észrevétlenül intézték ezeket az ügyeiket, de most a lányom azzal állt elő az egyik vacsoránál, hogy „holnap itt alhat-e Dani?”. (A lányomnak külön szobája van.) Óriási botrány lett a dologból, a férjem teljesen kiborult (ő egyébként sem szereti a fiút, bár nem tudja okát adni, hogy miért), üvöltve kérdezte, hogy ezt meg hogy képzeli, és kereken megtiltotta. A lányom felállt az asztaltól, és könnyes szemmel elvonult. Később a férjem megpróbálta elmagyarázni nekem, hogy szerinte ez a kisebbik (most tizenhat éves) lányunkra – neki is van barátja -rossz hatással lenne, és különben is feldúlná a család nyugodt életét, idegeneket kellene kerülgetni a fürdőszobában, „viselkedni” kellene a reggelizőasztalnál stb. Ugyanakkor: néhány éve mind a ketten szorongva kísérhettük figyelemmel baráti körünkben a gyerekek sorsának alakulását. Ott a szülők soha semmiféle engedményt nem tettek, ragaszkodtak valláserkölcsi felfogásuk maradéktalan érvényesítéséhez, és a lányuk egy túl korai, szerencsétlenül sikerült házasságba ugrott bele, a fiuk pedig csövezve menekült el otthonról, holott a gyerekek kamaszkorukig általunk irigyelt, harmonikus és jól szervezett családi életet éltek. Tanácstalan vagyok. Csak gyengeségem miatt hajlok arra, hogy itt aludjon Dani, holott engem is zavarna? Másfelől tudom, hogy a nagyvilágban ez ma már természetesnek számít, bár talán megkönnyíti a dolgot, ha a fiataloknak önálló lakásuk van. De akkor is: milyen életkortól?
Válasz: Igen. Azt hiszem, hogy a kérdés pontosan ábrázolja helyzetünket, a mai felnőttek helyzetét. Bemutatja – amit sokszor eltitkolunk gyerekeink elől -, hogy számunkra is megoldatlan az élet (és ezen belül a szexualitás) nem egy kérdése. És bár magam is úgy gondolom, hogy a valláserkölcsi álláspontokban egy mélyre ható felismerés és igazság is megnyilvánult az elmúlt évezredekben, másfelől pedig úgy látom, hogy az ember ezeket az alapelveket nem tudja következetesen érvényre juttatni pusztító képmutatás nélkül. Egyik irányban sem látok valamiféle könnyed, biztos és egyértelmű megoldást. (Mára már elcsendesültek a tabletták prófétái is, akik azt hirdették, hogy hála ezeknek a készítményeknek, valódi probléma felnövekvő, ifjúvá serdülő gyermekeink számára nincs, nem lehet többé.) Azért nehéz – azért lehetetlen – a fenti esetre az egyértelmű válasz, mert ha kicsit jobban belegondolok, én esendőségemben úgy látom, hogy igazuk van a fiataloknak, de van valami igaza az apjának is, ha nem is azokban az érvekben (például a kisebb lányra való hivatkozásban), amit elmond. És természetesen igaza van az anyának, aki hajlik a kompromisszumra.
Szerencsére ezek a helyzetek családjainkban – ha együttélésünk tényleg családot alkot – nem egyik napról a másikra állnak elő, és nem a benne szereplők együttes belső indítékai nélkül következnek be. Ez a nagylány számíthatott arra, hogy nagyobb megértéssel hallgatják meg kérdését, még ha egyelőre nem is járul hozzá a család. Hiszen barátját jól ismerik és tudják, hogy közöttük kapcsolat van.
Ugyanakkor a lányos apák és fiús anyák helyzete sokszor némileg nehezített. Féltésükben – és árnyalatnyi féltékenységükben – fokozottan úgy találhatják, hogy gyerekük barátja, barátnője „nem hozzá méltó”, vagy egyszerűen csak „nekem ellenszenves”. Persze az is lehet, hogy érzékenységükkel olyasmit fognak fel a barát vagy a barátnő személyiségében, ami a későbbiekben gyerekük számára is előnytelen lesz, gondokat fog okozni. Nincs jó tanács.
Nincs pontos életkor. Csak bölcs tűrés és okos kompromisszumok vannak, és az az intés, hogy „a kamaszt kamaszkora előtt kell nevelni”. Ami azt jelenti, hogy ha kellő értelmi biztonságban nőtt fel s tette magáévá a mi világlátásunkból azt, amit szabadon magáévá akart s tudott tenni, akkor kamasz- és ifjúkorában érzelmi igényessége óvni fogja őt az igazán romboló, személytelen kapcsolatoktól, és működni fog benne a tapintat érzése, tapintat mások és önmaga iránt.
E fenti példában, úgy látom, mind e két reményt keltő elem jelen van.
Nők Lapja 1997/6. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
