Mi, nők valahogy úgy vagyunk vele, mint a régi jó házastárssal. Évezredek óta együtt élünk, ezért ismerjük, mint a rossz pénzt. Tudjuk, mikor kapunk tőle kiütést, hogy télen később, nyáron korábban kel, mint mi, és hogy bizonyos napokon, mondjuk Medárdkor kevésbé számíthatunk rá. Ha sokat vagyunk együtt, mi tagadás, néha legszívesebben elbújnánk előle. Mégis, milyen borzalmasan hiányzik, ha néhány napig nem látjuk?

Ez a vallomás egy szerencsés pillanatban született. A „De jó barna vagy!” megjegyzés még mindig bóknak számít, ezért, ha úgy tartja kedvünk, a napozás okozta veszélyekről olvasgatva, faktoroktól védve süttetjük magunkat. Ugyanakkor, senki sem érzi magát földön kívülinek, ha augusztus közepén hófehér bőrrel sétál végig az utcán, mert a sápadtság is sikkes.

Nem volt ez mindig így. A divat, egyebek mellett a bőrszínnel kapcsolatban is igencsak szigorú szabályokat diktált. Hogy a dolognak pontosan utánajárjak, a kényelmes könyvtári székben időutazásra indultam. Ha gondolják, tartsanak velem!

A sápadtság évezredei

Nem kezdem Ádám és Évánál, ugye, megértik… Bár, ahogy magunkat ismerem, lehet, hogy már Évának se volt mindegy, milyen fazonú az a fügefalevél. Mindenesetre, az embereket feltehetőleg a nagy civilizációk megjelenésével kezdi el igazán foglalkoztatni a bőrük színe. Hiszen, aki jobb körülmények között él, kevésbé van kitéve a nap sugarainak, és fehérebb marad a bőre. Így válik a világos bőrszín a jólét és kifinomultság szimbólumává.

Ugye emlékeznek, Egyiptomban Ehnaton fáraó egyedüli és kizárólagos istennek Atont, a napkorongot teszi meg. Ugyanakkor felesége, Nofretete elszántan védi bőrét a forró napsugarak ellen. A nap okozta ártalmak enyhítésére minden reggel természetes mészkarbonáttal elegyített vízben fürdik meg. A fürdő után pedig különféle füvekkel illatosított pálma- vagy olívaolajjal keni be magát, amely egyszerre puhítja bőrét, űzi el a szúnyogokat, és védi a napsugárzástól.

Római elődeink, ha tehetik, szintén kerülik a napot. Az eredménnyel nincsenek megelégedve. Rendszeresen használják ugyanis a cerussát, más néven ólomfestéket, amely tejfehérré varázsolja az arcot, nyakat, a kart, a vállakat. És mellesleg erősen mérgező. Egyébként a hófehér arcra aztán ismét rápingálják a részleteket: élénkvörössel megfestik az orcákat és az ajkat, halvány kékes színnel árnyalják a halánték ereit és a szemhéjakat, a homlokra pedig sötét szemöldökívet rajzolnak.

A fehér bőr makacsul uralja az elkövetkező évszázadokat is. Jóllehet, ez már nem a rómaiak szikrázóan buja fehérsége, hiszen a középkorban a sminkelést ördögien ravasz cselnek tarják, amely a test és a lélek borzalmas valóságát hivatott elfedni. Úgy hiszik, hogy a festett hölgyekben az utolsó ítélet napján Isten nem ismeri fel saját teremtményeit, és egyenesen sátáni cinkosuk karjai közé küldi őket. A festetlen fehérség, vagy nevezzük inkább sápadtságnak, ellenben egyenlő a tisztasággal. Csekély vigasz, hogy egy színt- a szeméremre utaló arcpírt- viszont bármilyen körülmények között büntetlenül viselhetnek a nők.

Bevallom, hogy kutakodásomnak ezen a pontján már igencsak szurkolok szép-, szép-, szépanyáimnak, hogy ugyan adattassék már meg nekik egy kis napfürdő! És egy pillanatra úgy is tűnik, hogy igen, az itáliai reneszánsz korában megadatik. A nagyon okos könyv szerint ugyanis a velencei dámák már hosszú napokat töltenek napozással. Aztán továbbolvasok. „Mégpedig teszik mindezt úgy, hogy testüket hosszú lepelbe burkolják, fejükre hatalmas, felül kivágott kalapot tesznek, melyen áthúzzák a különböző szőkítő anyagokkal bekent hajat”. A „napozásnak” ugyanis egyetlen célja a hőn áhított szőkeség elérése. Hiába, a sötét bőrű és hajú, „csúf” parasztlánnyal ellentétben, a reneszánsz női ideál bőre olyan áttetsző, hogy „látni lehet, amint a bor lefolyik a torkon”.

Üde fehérség

A következő néhány évszázadban csak az arcra kerülő festék mennyisége változik, a bőr színe mindvégig alabástromfehér marad. A változás előjelei csupán a tizenkilencedik század közepén-végén mutatkoznak, amikor a hangsúly a higiéniára és a testápolásra helyeződik. A divatlapok hadjáratot indítanak az iparilag előállított és mérgező termékek ellen. Így az ólomfestéket száműzi a cinkoxidból előállított ártalmatlan púder, és az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő rizspor. A századfordulón már rózsaszín, finom bézs, mályva és halvány okkerszínű púderek is lapulnak a retikülökben. Ennek ellenére, a divattal lépést tartó szépanyáink egészen az 1920-as évekig kénytelenek az árnyékban ücsörögni, hogy megőrizzék bőrük üde fehérségét.

Éljen a barna bőr!?

A napernyőt dédanyáink dobják végleg sutba, mégpedig a korabeli nagy példakép, Coco Chanel hatására. A francia hölgy ugyanis 1925-ben divatba hozza a napozást! Az eleinte még csak úri passziónak számító napfürdőzés a harmincas évekre már széles körben elterjed. A bronzszínű bőr aztán évekig az életigenlés, a jólét és a gondtalanság jelképévé válik.

A második világháborút követően átmenetileg ismét lankad a napozási kedv. Ráadásul a lábnak sötétebb árnyalatot adó harisnya is hiánycikk. Ennek ellenére néhányan igyekeznek fenntartani a látszatot: lábukat cikóriával, teával vagy zöld dió héjával festik meg. De akárhonnan is nézzük, a többek között Marilyn Monroe által megtestesített szépségideál ezekben az esztendőkben megint csak fehér bőrű.

Annál nagyobb lendülettel tér vissza a barna bőr divatja a hetvenes években. A barnaság gyakorlatilag a kilencvenes évek szoláriumőrületéig egyet jelent a szabadsággal, természetességgel és egészséggel. Annak dacára, hogy közben drasztikusan nő a bőrrákbetegek száma, és vaskos könyvek születnek a napfény okozta, s idő előtti ráncosodásról.

Az időutazásból visszatérve elégedetten nézek körbe a könyvtári olvasóban. Nincs uniformizált bőrszín, és tényleg, minden árnyalat szép a maga módján. Köszönjük nektek, kedves szépanyák!

Fodor Zsófia

 Nők Lapja 2002/27. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images