Kilencven éves lett volna tavaly Fernand Léger (1881—1955) — „nagy, örök barátja”, Rabló Picasso meg is érte ezt a matuzsálemi életkort. Picasso ünneplése nem hogy elhomályosítaná Léger művészetét, inkább reá irányítja a figyelmet. Franciaország a párizsi Grand Palais-ban kiállított 375 művel és sok-sok önvallomás, életrajzi adat, vélemény felidézésével hódol egyik legeredetibb festőgéniusza emlékének.

Nem mulasztják el megemlíteni normandiai parasztőseitől örökölt alkati sajátosságait: hatalmas termet, széles váll, erős kar, barázdált arc. Apja marhakereskedő volt, s ehhez az állattenyésztési szakismeretet is igénylő foglalkozáshoz a múlt században legalább annyi fizikai erő kellett, mint vállalkozó kedv. Érthető, hogy a gyermek Fernand apja nyomdokaiba kívánt lépni, bár — mint sikerei tetőpontján mondta — „nem bánta meg, hogy festő lett”.

Kora ifjúságától kezdve a „mázolás” érdekelte, de a zavartalan alkotásig hosszú volt az út. Kísérletezett az építészettel, apja halála után elszegényedve „néger”- (mások helyett végzett) munkát is vállalt ebben a szakmában. A híres párizsi képzőművészeti főiskolára (Ecole des Beaux-Arts) „természetesen nem vették fel”, írja a Paris Match. Természetesen… Fotókat retusált, festményeket restaurált, kétes értékűeket és hamisítványokat is, hogy megéljen.

Az első világháború előtti években nem mindig volt alkalma naponta jóllakni. Nem panaszkodott. Naponta láthatta példaképeit, a nagy francia mesterek alkotásait a múzeumokban, tárlatokon. Szürrealista? Kubista, konstruktivista festő lett? Nem szerette, ha „izmusokba” sorolják. Az életet festette, a maga egyéni látásmódja szerint, keményen, az akkori „gépi civilizáció” ma naivnak tetsző, talán éppen ezért, költői bűvöletében. Első felesége „rózsaszín-fehér fergetegként”, kerékpáron robogott be életébe. Bicikliző nő akkor, 1919-ben, ritka tüneménynek számított. Boldog házasságban éltek 1950-ig, Jeanne Lohy haláláig, és Léger műveiben végig jelentős szerepet játszik a kerékpár, a szegények szórakozása, közlekedési és munkaeszköze.

Impresszionista volt? Az is. Egyik legnagyobb műve, az „Építők” keletkezéséről szólva elmondta, mennyire lenyűgözte mindig ember és anyag kettőssége, a munkás, a gépek, csavarok, emelők rengetegében. A festményt a Renoult-művek egyik üzemének kantinjában helyezték el. A hatást így írja le Léger: „Délben jöttek a fiúk. Evés közben nézték a vásznat. Némelyik nevetett: »Nézd csak, micsoda kezek, hát lehetne ilyen kézzel dolgozni?« Vagyis összehasonlítás alapján mondtak véleményt. Festményemben a furcsaságot látták. Nem értették. Hallgattam és szomorúan kanalaztam az ételt. Nyolc órával később megint a kantinba mentem enni. A légkör megváltozott. A fiúk már nem nevettek, nem is beszéltek a képről. Néhányon azonban odanéztek, majd ismét a tányérra hajoltak. Ki tudja? A kép talán nyugtalanította őket. És egy fiú odajött hozzám: »Maga festette, ugye? Figyelje csak a haverokat. Ha elvinnék innen a maga képét, akkor jönnének rá, az üres fal előtt, hogy ezek a színek… az ember örül, ha látja…”

A kis történet a mai esztétikai és ízlésnevelés egyik alapelvét példázza: az újhoz szokni kell, s az első ellenérzés, amely a „valósághoz” és a hagyományoshoz való hasonlításból keletkezik, később megszokássá, mélyebb megértéssé alakul át.

„Korunk — írja Léger — tökéletes tárgyakkal vesz körül bennünket. Nem másolnunk kell ezeket, hanem ilyeneket alkotni. A festő feladata nem a szép dolgok reprodukálása, hanem arra kell törekednie, hogy az ő festménye legyen szép.”

A második világháború alatt Amerikába ment. Hazájába visszatérve, a kor négy-öt legnagyobb festője között tartották számon. „De míg a többieket, Picassót, Matisse-t a dicsőség valamiféle dicsfénnyel vette körül, Léger-hez a hírnév semmit sem adott és semmit sem vett el belőle” — írja egyik méltatója.

Megmaradt vaskosnak, nyugodtnak, nem törődött a kritikával, sem a művészvilág fecsegő zajával. Kocsija sohasem volt, a gázvilágítást csak 1947-ben, szeme kímélése miatt cserélte villanyfényre.

Munkásembernek nevezte magát, bajtársának tudott mindenkit, aki kézzel-ésszel dolgozik, ezért állt a francia kommunisták soraiba. Nem látta ellentmondásnak, hogy templomokat is díszítsen freskóival: „Adjatok nekem nagy felületeket, kívül-belül énekelni fognak.”

Első felesége, „az elvarázsolt biciklista” halála után elvette Nadjo Hodoszevicset, aki első tisztelői közé tartozott és 1921-ben telepedett Szmolenszkből Párizsba, hogy közelről lássa ezt az „igazán rendkívüli embert” és műveit.

Sok barátja volt, mindenki szerette. Blaise Cendrars, a kiváló költő verset írt hozzá: „íme Léger, ki nő, akár a Nap a harmadkorban…” Legszebben talán Pierre Reverdy jellemezte: „Kétségtelenül volt ebben az emberben, akinek termete mindenekelőtt az erő képzetét idézte – volt benne valami rejtőző gyengédség, s ez áthatotta különböző időszakokban alkotott sok művét, tanúskodva arról a mélyreható, érzékeny tekintetről, melyet jártában-keltében a világra vetett.”

Gy. I.

Nők Lapja 1972/3. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Archivio Cameraphoto Epoche/Getty Images