Molnár Edit visszaemlékezései szerint egyik kiállításának vendégkönyvébe jegyezte be az íróportrék egy lelkes nézője: „Jó volna hallani, miről beszélgettek közben?!”
A fotóriporter pedig nekivágott, hogy teljesítse ezt az alighanem másokban — sokakban — felvetődő kérést…
Soha nem vallotta magát sem írónak, sem irodalomtörténésznek. De fotóriporterként, egyike a legtudatosabbaknak. Mióta fiatal művész barátai — kezdő korában — rávették, hogy próbálja meg módszeresen gyűjteni a Nyugat még köztünk élő nagyjainak portréit, járja végig fényképezőgéppel élő klasszikusainkat — Molnár Edit elindult a maga felfedező útjára. Azután, saját szavával szólva, megtanulta a legnehezebbet: elfogadtatni magát riportalanyaival, írókkal, költőkkel, művészekkel; megtanulta szóra bírni modelljeit. Megtanult — „beszélgetve fényképezni”.
Kötete, az Írók, történetek, képek című albuma a fotózás céljából — de valójában nem annak ürügyével — folytatott magánbeszélgetések gyűjteménye. A képek nagy részét lapokból, kiállításokról ismerjük. És mégis, új tüzet kapnak a lefényképezett tekintetek, új tartalmat a meglesett ráncok, amikor megszólal a modell. És aki a képek mögé tekint, az irodalomtörténeti adalékokkal, jellemző sztorikkal, a jelenidőben és egyes szám első személyben tolmácsolt, kortársi irodalomtörténettel gazdagodik. Művekről viszonylag kevés szó esik ebben az emberközpontú képes irodalomtörténetben. A gép mögött álló ember, ezúttal elsősorban a szerzők és művek hátterére, az életmű kulisszatitkaira, a modell gondolataira és hangulataira kíváncsi. A vallomásokban sokszor a legfontosabbak az elejtett félmondatok, vagy a ki nem mondott gondolatok. Kiderülnek az apró titkok; hogy Áprily Lajos tudott a madarak és fák nyelvén, Tamási Áron a fiatal nők karéjában is árvának érezte magát; Kodolányi János betegen és bénán is az anyanyelv tisztaságáért harcolt; Lengyel József a sokadik beszélgetés során már poklokon keresztül is megőrzött hitéről, kiirthatatlan szorongásáról vall.
Önmagában talán kuriózum értékű lenne az érdekességeknek és hangulatoknak ez a csokra. De Molnár Editnek a lélek mélyére hatoló, az emberre és az íróra egyszerre jellemző portréival együtt a mondatok és a sóhajtások is dokumentummá szilárdulnak, amelyben az író minden gesztusának, de még a keze ügyében megörökített tárgyaknak is vallomás-értéke, súlya van. Molnár Edit albumában Illyés Gyula térképe, matrózsapkája ugyanolyan irodalomtörténeti rekvizítum, mint Tersánszky Józsi Jenő varázslatos pánsípja, Illés Endre puha léptű macskája.
A látható tárgyi világ mögött a láthatatlan kifejezése, nyilvánvalóan nehezebb erőpróba a fotóriporter számára, s nem is mindig, minden találkozón állja egyformán. Mindenkit szóra bír, de az elhangzottak — érthető módon — nem egyenértékűek. A zárkózott Lengyel József élő történelemóráján többet ad ajándékba önmagából a fotóriporternek, mint Déry Tibor, vagy a már beteg Németh László. Előfordul, hogy a fotóriporter személye, gépe egy-egy pillanatra túlságosan előtérbe kerül. De ez is csak azért tűnik fel, mert a kötet nagy részében Molnár Edit — aki a pályán töltött két évtized alatt megtanult okosan, felkészülten kérdezni is — ingerlőén és ihletben tud hallgatni. Ezért is örülünk, hogy tervszerűen gyűjtött titkait most megosztotta mindazokkal, akik modelljeinek arcára és életművére is kíváncsiak.
F. A.
Nők Lapja 1982/30. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Nők Lapja archívum
