Valósággá vált fatamorgánaként bontakozik ki a vidék mosolygó zöldjéből a várkastély égbetörő tornyainak, össze-visszadobált bástyáinak szeszélyes rajza. Egy kiapadhatatlan képzeletű örök gyermek önfeledten odavetett játékos csinálmánya. Vagy tán, egy Hauff-, vagy Andersen-mese megelevenedett illusztrációja, amely ott pompázik, büszkélkedik már-már szinte ugratásként ható valószínűtlenségével a „magyar ezüst” szorgos iparvárosának közelében.

Bory-vár. Már a neve is valósággal fantasztikum a, XX. század derekán. Egyenesen a mesék birodalmába kívánkozik, hogy akadt a közelmúltban egy hazai szobrászember, aki elhatározta; jórészt a tulajdon két kezével várkastélyt épít szeretett feleségének, mindkettőjük művészi alkotásainak méltó otthonául.

A század elején történt. Bory Jenő, a fiatal szobrász, festő és építész egy napon kirándult ifjú feleségével, Komócsin Ilonkával Fehérvár környékére, s ahogy megpillantott a közéiben egy virágos, boleros, kedves domblejtőt, félig tréfásan odaszólt a menyecskének:

— Itt lesz a mi várkastélyunk!

A fiatal mester egy nagyobb díjhoz jutott 1907-ben valamelyik szobráért, s nyomban megvásárolta belőle a kis földdarabot. Attól kezdve meg nem állott a munka, csupán katonáskodásának évében. Ha hazajött pár heti szabadságára, akkor is szaladt építési anyagok, cserép, beton után. Szobrai, festményei árának nagy részét építési anyagokba fektette. Legfeljebb egy-egy építőmunkás segítségét vette igénybe néhanapján. A tervezéstől a kiviteliig minden az ő munkája: a csarnokok, lépcsők. díszes folyosók, benyílók, kilátók éppúgy az ő kifogyhatatlan leleményességének alkotásai, mint az idillikus park díszkútjai, padijai, teraszai.

Negyven évig tartott a munka. S ahogy elkészült, csodájára jártak mindenfelől, még messzi világrészekből is. Bory Jenő készségesen kalauzolta vendégeit kevés szabad idejében, s nagy örömmel fogadta a dicséreteket.

Szinte felfoghatatlannak látszott mindenki előtt: miként tudta mindezt létrehozni. Igaz, hogy hosszú életkort ért meg, de az építkezés mellett sok ezer szobrot, képet is alkotott, sok éven át tanára, három évig rektora volt a Képzőművészeti Főiskolának, s meghívott építészeti előadója a Műegyetemnek, Rajongásig szeretett félesésrét egész szoborgyűjtemény örökíti meg. A legmeghatóbb talán az a gyönyörű alkotása, amelyet a hitvesi szeretetnék szentéit.

A várkastély úrnője, Bory Jenő özvegye kalauzol. Kedves derű ül arcvonásain, s ez párosul valami csöndes, halk büszkeséggel, amikor megáll a mester egy-egy kompozíciójának gipszmodellje előtt. A szakértő beavatottságával emeli ki jellegzetességeit, hiszen maga is festőművésznő, Székely Bertalan egykori tanítványa, aki főként virágcsendéleteket alkotott.

A kert egyik hangulatos díszkútjánál hirtelen megáll és felém nyújtja kicsiny, finoman erezett kezeit:

— Úgy nézzen ezekre a mancsokra, hogy ezek is nem egyszer segítettek a férjemnek, mikor a habarcsot kevergette. Ennél a kútnál is „vendégszerepeltem”. Igaz, hogy nem sokáig, mert férjem tréfásan rám förmedt: „Hagyd abba! A te dolgod a reprezentálás lesz, meg a parancsolgatás, miként egy várúrnőhöz illik, ha majd egyszer kész lesz ez a hodály”. Hodályt mondott, mialatt egyre törte a fejét, miként tegye még szebbé, pompázatosabbá, maradandóbbá a keze munkáját.

— Itt minden úgy maradt — teszi hozzá — ahogyan ő hátrahagyta. Egy széknek, asztalnak, munkaeszköznek nem szabad elmozdulnia a helyéről. Szigorú rendjét tartom most is, bár eltávozott. Eltávozott?… — halkan, kérdőn megismétli a szót. — Úgy érzem, hogy itt van. Az emlékek oly elevenné tesznek mindent.

Szélesre kitárt ablaknál állunk. Kimutat a lengő lombú, hintázó gallyú fákra, a tarka virágágyakra, a nagy műgonddal elhelyezett mohos kis sziklacsoportokra, a bokrok fölé boruló női meg férfiszobrokra, a „százoszlopos” udvarra, amelynek hangulatos folyosóin gipszmodellek álldogálnak, tetőzetén pedig a magyar história sok-sok nevezetességének arcmása néz a tűnő időbe.

Bory mester beváltotta fogadalmát. Várúnővé tette feleségét, akinek sok tornyú otthonát Székesfehérvár tanácsa szerető gondoskodással veszi körül. A közelmúltban is tekintélyes összegért megvásárolta a mester egyik hátrahagyott szobrát —, hogy az özvegy hosszabb időre fedezhesse az „udvartartás” költségeit.

Káldor Márton

Nők Lapja 1962/34. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ