Az ég kék, körös-körül minden zöld, ráadásul hétágra süt a nap – ezen a júliusi késő délelőttön már szinte perzsel -, így a napernyő jótékony árnyékába húzzuk fotelünket, és Székhelyi Józseffel arról beszélgetünk, milyen fantasztikus dolog – mondhatni adomány – az életben a család, ha az embernek egy kis szerencséje van.

Ő például – meséli – úgy jött rá: vannak színészi adottságai, hogy önkéntelenül utánozta a család tagjait. A Székhelyi rokonság ugyanis szenzációs személyiségekből állt. Gyerekkorában sokáig együtt laktak a nagymamájával és édesapja két nővérével. A nagymamája egyetlen élő nyelven se tudott tisztességesen írni-olvasni, az anyanyelvén sem, viszont zseni volt, hatalmas tekintély a családban. Nyolcvankét éves korában úgy halt meg, hogy előző délután közölte a fiával: legyen szíves este hatra összehívni a testvéreket, mert beszélni akar a gyerekeivel. Utoljára. Erre a fia tisztelettel megkérdezte: – Miért, mama? Mire ő azt mondta: – Azért, mert meghalok. És hiába próbálta a fia megnyugtatni, ő a megérzéseire hallgatott. Valami történt vele aznap, amit intő jelnek gondolt: ünnepre készülődtek épp, és a nagymama szokás szerint halat vett, elkészítette a halászlét, aztán megkóstolta. És nyomban rájött, hogy megtörtént vele az, ami addig soha: benne felejtette a keserű fogat! Márpedig ez nyilván azt jelenti, hogy már főzni sem tud, semmit sem tud, és ha semmit sem tud, akkor hamarosan meghal. A fia este hatra összetrombitálta a testvéreit, és másnap reggel a nagymama nem ébredt fel.

– Szédületes egyéniség volt – summázza Székhelyi József, és a tekintetén látom: csak úgy rajzanak benne az emlékek. Egyszer – meséli tovább – őt is leküldte a boltba tejért, pengővel vásárolni. Bár kisfiú volt, azt már tudta, hogy más pénz van forgalomban, mondta is neki: – Nagymama, ez nem lesz jó így! De ő letorkolta: – Te csak ne vitatkozz, ez nagyon jó pénz! Lement hát a tejcsarnokba, és kapott tejet. – És ez így volt – teszi hozzá, mint a népi elbeszélők a szavak hitelesítő pecsétjét a történet végére. Nagymamája nem ismert lehetetlent, nem ismerte a történelmet sem, bár mindent átélt, amit a korosztálya: világháborúkat, különböző előjelű forradalmakat. Szült nyolc gyereket és gyakorlatilag egyedül nevelte fel őket, mert a férje korán meghalt. A gyerekei is – három kivételével – korán tragikus véget értek. Egyik tüdővészben halt meg, a másik öngyilkos lett Dél-Amerikában, a harmadik kicsi korában meghalt. Marci bátyja, hát az csodálatos, szép ember volt, egy tündér. Akkora volt, mint egy bécsi szekrény. Hatalmas keze volt, de egész lényéből gyöngédség áradt, valami nagy-nagy mackós melegség. És ezt úgy tudja mondani, hogy a szavakon is átsugárzik a nagy, mackó ember szeretete, aki bűvkörébe vonta a kisfiút, aki egykor ő volt. Meg se kell kérdeznem, hiszen nyilvánvaló: rá emlékezve nevezték el kisfiát Marcinak. Micsoda szeretet holdudvara lesz így egy névnek, az emlékektől!

– És mi lett a nagynénikkel? – kérdezem, mert hallottam valamit arról, mennyire szerette őket.

– Ők csodák voltak! – mondja ezt úgy, mintha azt mondaná: kétszer kettő négy. Én meg eltűnődöm: vajon mi kell ahhoz, hogy a másik emberben meglássuk a csodát? Gyermekszem? Szív? Különös adottság vagy csak igazi figyelem?

– Egyiket úgy hívták, hogy Ella – folytatja a családregényt. És ez az Ella, aki egész életében sánta volt, a Hunyadi tér és a Szófia utca között, csak azon a 300 négyzetméteres területen közlekedett. Ez volt a világa. Meg a konyha! Ahol egészen különleges ételeket hozott össze, akkor, amikor még csak néhány alapfűszer – paprika, bors, hagyma, fokhagyma – volt használatban. Olyan ízeket alkotott, amik felejthetetlenek azóta is. Itt aztán a családregényről némiképp megfeledkezve – de magától adódott, hogy elkalandoztunk a konyhába, a konyhaművészet vizeire, mert Székhelyi József szeret és tud főzni.

– Imádok! Szenvedélyes szakács vagyok – ismeri be készséggel.

És azt is bevallja, hogy a sárgaborsó- és a krumplifőzelék kivételével szinte mindent szeret. Ha kell – mint beszélgetésünk napján -, elkészíti az ebédet. A napi menü: egybesült hús, petrezselymes krumplival és uborka ­ salátával. Boldog lehet a felesége – gondolom, ám szigorúan magamban azt is hozzáteszem: nyilván itt is akadnak azért férfi típushibák, mint rendesen, de nem szólok, mert nem akarom vakvágányra terelni a családregényt, és még vendéglátóm nem beszélt az édesapjáról, aki 1956-ban nekivágott a világnak.

Azazhogy majdnem, mert az úgy volt, meséli, hogy minden holmijuk ott volt, elvámolva, egy vagonban. Éjfélkor indult volna a vonatuk Bécsbe, onnan utaztak volna Ausztráliába, ám háromnegyed tizenegykor az édesapja azt mondta: – Szálljatok le, hazamegyünk!

Hogy miért gondolta meg magát? Mert egész egyszerűen nem tudott elszakadni innen, meg a testvéreitől.

– Apám családjában éreztem meg igazán, milyen erős kötődést jelentenek a testvérek – teszi hozzá. Tehát maradtak, pedig az édesapjának már nagyon elege lett abból a „felszabadulás utáni” Magyarországból, ahol – jóllehet summa cum laude végzett az egyetemen – igazándiból nem vihette sokra, például azért, mert – mint annyian – ő is elfelejtett belépni a pártba, így számtalan megkülönböztetés érte. Bár nagy tudású közgazdász volt, főkönyvelőségig vihette, többre nem. Ment volna a fia miatt is, mert tudta, a jövője ott egészen másképp alakulna, aztán mégis maradt. Szóval: felszálltak a vonatra és leszálltak a vonatról.

Vajon akkoriban – töprengek – hányan tették meg lélekben legalábbis ezt az utat – a helyben maradásért? Milyen különös, hogy az 56-os történetek mégis inkább azokról szólnak szinte mindig, akiket nem húzott vissza a szívük. Hiába, a hűségben nincs semmi szenzációs. A hűségnek még csak jelzője sincs: a hűség hűség, így egymagában. A rendőrségen persze csodálkoztak, hogy ilyen is van, de a család napirendre tért a dolog fölött, hiszen az édesapa volt olyan jó szakember, hogy kellett, kapott munkát.

Ez a szabálytalan történet meg bekerült a családi emlékek közé, közvetlenül egy ávós történet szomszédságába. Következőnek ezt hívják elő az emlékek. Székhelyi József ugyanis gyerekkora java részét a hatodik kerületben töltötte, Budapesten, mert egyszer a lakásukat kiigényelte – micsoda szó! – egy derék ávós házaspár. Az ifjabbak kedvéért: szemet vetett rá, és az ott lakókat hivatalos úton kitúrta. – Ez akkoriban – mondja színművészünk -, egy normál erőszakszervi döntés volt. A történet pikantériájához tartozik, hogy ez az ávós ’56-ban az elsők között disszidált. Ezer szerencse – gondolom -, hogy nem húzta vissza a szíve, hogy nem vagyunk egyformák! Ágyő, ágyő, kis ávós hadnagyom, ágyő, ágyő.

Szóval: Székhelyi úttörőpajtás ezek után a XIII. kerületi vásott kölykökkel – ez is saját bevallás! – koptatta a flasztert. Mi több, úgy véli, kifejezetten jót tettek vele a terézvárosi vagány srácok, csibészesebbre formálták. No de hagyjuk a múltat! Annyi kérdés van a noteszomban. Például: szinte mindig annyi nő vette körül, nagymamák, tántik, anya – mert az csak egy van -, feleségek. Mit gondol róluk, rólunk? Csak elkényeztették, vagy adtak valami mást?

Kényeztetni kényeztették, ismeri be, de nem úgy kell érteni, hogy folyton cukorkával tömték, egyébként is, szegények voltak, folyvást, hanem úgy, hogy fantasztikus szeretet vette körül. És mindaz a szeretetlenség, ami az édesanyját az apja családjában érte, kárpótlásul szinte minden mozdulatban szeretetté változott, ha róla volt szó. Róza nénje mindhalálig a mecénása volt.

– Na és a nők – mondja elmélázva, de – figyelem! – cseppet sem színpadiasan: – A nők édesek! – A nők fantasztikusak az én életemben, hát én imádtam őket és imádom mind a mai napig. Nálam középcsatárok. Hogy mit nem szeretek bennük? Olyan nincs! Persze, csalódtam nőben, mint ahogy csalódtam férfiban is, de ezt sohasem minősítem úgy, hogy azért, mert nő vagy férfi volt az illető. Hát a nők – tér a kérdés lényegére ismét – a nők gyönyörűek, én bennük látom az emberiség legszebb vonásait.

Ezen felbuzdulva megkockáztatom: – Jól sejtem az a fajta, aki óvodás korában is szerelmes típusú volt?

– Igen, jól sejti – ismeri el. – Elfogultan szeretem a lányokat, és ha az a lány ráadásul csinos is vagy különlegesen vonzó, akkor megvadulok.

– Szóval így szeretett bele a feleségébe, a másodikba, aki balett-táncos, és szép, mint mondják.

– Az óvodában ismerkedtünk össze, ő Miklós fiát hordta reggelente, én Fruzsi lányomat.

Ám a kicsikből időközben, mint megtudom, tizenhat éves kamasz lett. Részvéttel nézek a kedves papára: nem könnyű kor, egyik válságból másik válságba, ahogy ez ilyenkor lenni szokott. És közben négyszeres apa lett, hiszen tíz éve megszületett Marci, tíz hónapja Dani. – Három egy a fiúk javára – summázza büszkén, és hozzáteszi: Őt szereti a jóisten, úgy érzi, mert a gyerekeik gyönyörűek, és közöttük változatlanul gyereknek érzi magát. – Abszolút! – nyomatékosítja.

Azt szokta mondani a felesége, vele van a legtöbb baj! De az, hogy lelke mélyén gyerek maradt a mesterségével is összefügg, mondhatni kutya kötelessége, mert a játszóka, ami minden emberben, a színészben pláne megvan, attól nyer folyamatosan új energiát, hogy a közelében van egy talajmenti gyerek, aki megtanítja újra játszani.

Mielőtt leültünk beszélgetni, a riporthoz fotózták a gyerekekkel, én ott ácsorogtam, és két dolgot figyeltem meg: az egyik, hogy Marci fia úgy nézett rá, ahogy csak nagyon-nagyon szeretett lényre szoktunk nézni, a másik, hogy ő úgy puszilta meg kisfiát, ahogy előítéletem szerint csak egy elfogult anya tudja megcsókolni a gyerekét. Nem állom meg, hogy ezt szóba ne hozzam. Mire azt feleli: – Igen, ez nagyon furcsa dolog, mert a két fiam két olyan csillagkép, ami az életemben egy rím. Marcival mi majdnem ikrek vagyunk, úgy értve, hogy ő november 25-én született, én 24-én. Dani meg augusztusi, mint apám, náluk két nap a különbség. És ez olyan különös, egyik fiamban megkaptam magamat, a másikban apámat – aki a legfontosabb férfi, úgy is mint apa és eszmény az életemben.

Persze attól, hogy a fiúk, mind a három, ilyen közel állnak hozzám, nem szeretem kevésbé Fruzsinát. Lehet, hogy néha úgy érzi, eltávolodott tőlem, de én úgy gondolok mindig rá, hogy nem szakadhatunk el egymástól soha, történjen bármi.

Itt egy kicsit csöndezünk, ki-ki a maga gondolataiba mélyed. De hát egy ilyen hatalmas, sok székkel körülölelt, fehér, kerti asztal erre is jó: a mély csöndre. Aztán ezt is megtörjük, kérdezem a barátságról, szerelemről. – Nyilván lehet élni szerelem nélkül, csak minek, barátság nélkül is, de minek. Különös minőséget épp az ad az életnek, hogy vannak olyan emberi kötődései, amelyek nélkül nem lehet élni. Delet harangoznak, és mintha rántott csirke illatát hozná a szél. Ideje elköszönni, a gyerekek nyilván megéheztek.

A megtermett komondor-puli keverék és papája az öreg pulikeverék szoknyám szélét szimatolva, ahogy lelkiismeretes ebekhez illik, a kapuig kísérnek. Marci felnyalábolja Danit: Irány a konyha! Én meg búcsút intek a szemerkélő esőben, aztán már szakad is a nyári zápor. Mindegy, mert arra gondolok, nem igaz, hogy a boldogság is csak egy szó!

Nagy Emőke

Nők Lapja 1992/32. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Takkk – A feltöltő saját munkája, wikimedia.org