Lélekvándorlás című legújabb könyvéből sok mindent megtudhatunk Hernádi Gyula íróról. A többi között azt, hogy fő erénye az önfeláldozás, hogy legaktívabb napszaka a dél, hogy kedvenc étele a bab, kedvenc állata a madár, kedvenc égtája a dél, jellemző évszaka a nyár: hogy a tágas, meleg otthont szereti, hogy különleges természet: lángoló forradalmár típus, hogy mindenhez van érzéke és mindenre vállalkozik. Tűzember. Szerinte az emberek, jellemük alapján, négy csoportba (föld, víz, tűz, fém) oszthatók. Az író, saját számításai alapján, mely könyvben részletesen is nyomon követhető, a tűz típushoz tartozik. Nagyon jó a megfigyelőképessége, bár instabil alkat, mégsem felületes, s a kritikai érzéke nagyon gyakran állítólag a szükségesnél is erősebb. Kedveli a változást s a változtatást, és mindenbe nagy ambícióval, hatalmas lelkierővel kezd bele. Tetteit a vadság s a pusztítás jellemzi, s mint ahogy a mostanit, úgy az elkövetkezendő életét (2040-ben Szófia mellett lát majd napvilágot, játékszakértő lesz s harmincnyolc évet él) is erőszakos halál szakítja meg. Ennyi „titok” birtokában lehet-e valaki boldog?

– Nézze – mondta Hernádi Gyula -, azt hiszem, igazából egyetlen ember sem boldog. Mert az abszolút boldogsághoz abszolút szabadság kell. A szabadság pedig nem más, mint a tér-idő korlátok legyőzése, mely történhet fizikai, pszichológiai, biológiai és szociológiai síkon. A tér-idő külsődleges legyőzése például az, hogy az ember feltalálta a repülőgépet, s tíz óra alatt eljut Torontóba. Régebben ugyanennek a távolságnak a megtételéhez, mondjuk vitorlás hajóval, két hónapra volt szükség. De a teret és az időt „belül” is le lehet győzni. Azzal, ha az ember működteti a fantáziáját.

– Akkor az ön nem olyan régen alapított Boldogságpártjáról mondhatjuk azt, nem egyéb Fantáziapártnál?
– Mondhatják. A fantázia, az alkotó képzelet ugyanis megteremtheti azokat a formákat, amelyek eleve leküzdik mind a teret, mind az időt.

– A Boldogságpártnak az a célja, hogy tagjai végre legyőzhessék önmaguk korlátait?
– Az, hogy minden rendelkezésünkre álló eszközzel megpróbáljuk kivívni a társadalmi szabadságot. Mert a demokrácia nem más, mint hogy maximális szabadságot biztosítok magamnak s másoknak. Tehát úgy kell szabadnak lennem, hogy azzal ne korlátozzam, hanem ellenkezőleg, erősítsem a másik szabadságát.

– Ön tényleg komolyan gondolja a Boldogságpártot, vagy csupán előtanulmánynak tekinti a jövendő életéhez, amikor játékszakértő lesz?
– Én most is játékszakértőnek érzem magam!

– Igen, de akkor ön igazából micsoda? Túl azon, hogy a boldogságát keresi… Tényleg nincsen meg a boldogsága?
– Amennyire kell, annyira megvan. Egyébként általában írónak titulálnak, s ezt művelem több-kevesebb eredménnyel.

– Szóval a szabadságát csak papíron gyakorolja.
– Amikor elkészülök egy-egy regénnyel, színdarabbal vagy filmforgatókönyvvel, s úgy érzem, sikeres alkotás született, a szabadságnak egy magasabb fokát érem el; olyankor boldog vagyok.

– A Boldogságpártnak hány tagja van?
– Nem tudom pontosan.

– Nem tartják nyilván?
– Nincsen erre pénzünk. De szerintem lehet már vagy tízezer. Múltkoriban kétezer nyugdíjas lépett be.

– Egy nyugdíjas számára mi jelentheti a szabadságot?
– A magasabb nyugdíj. Azonkívül azt szuggeráljuk, attól, hogy nyugdíjba ment vagy küldték, még nem elveszett személyiség.

– Mikor teszi közzé a boldogságprogramot?
– Mihelyst megírtam. Azért várok vele, mert van olyan terület, például a társadalombiztosítás, amihez még nem találtam megfelelő szakértőt. A gazdasági főszakértőnk egyébként Fodor László, a gazdasági kamara főtitkára, és Palotás János is megígérte, hogy részt vesz a Boldogságpárt munkájában.

– Ha valaki be akar lépni a pártba, megkérdezik tőle, boldog-e?
– Nem.

– A tagság boldogtalan emberek gyülekezetéből áll?
– Nem, de a pártnak a boldogság elérése a célképzete.

– Az ön számára a boldogság valójában a szabadságot jelenti. Akkor miért nem hívja a pártját Szabadságnak?
– Mert a boldogság több mint a szabadság; a boldogság a szabadságnak az érzelmi megélése.

– Ön az előző életében (1283-1350) eléggé „szabadon” élhetett, hiszen vándorgyógyász volt Berettyóújfalu környékén, öt gyermeket nemzett, erőszakos halállal halt meg.
– Ennél többet én sem tudok mondani. Igaz, Poul Lauritzen azt írja, hogy az előző életünket igazából sosem felejtjük el. Álmainkban feltűnhet előző életünk egy-egy töredékképe, vagy bizonyos cselekvések, tárgyak is felidézhetik ezeket. S „ha elég kitartóak és türelmesek vagyunk, állandóan gyakorolt tudatkontroll és mély meditáció segítségével közvetlen kapcsolatot teremthetünk az előző létek végtelen emlékezettengerével”.

– Ön hány éves koráig emlékezik vissza?
– Négyéves koromra.

– És mit lát? Milyen képeket? Ezek állóképek?
– Igen, fényképek. Anyámmal ülök egy fotelban. Egy nádfotelban… Egy tyúk van a kezemben…

– Micsoda?
– Egy tyúk. Egy igazi. Aztán meg látom anyámat. Ott áll a létra tetején. Szilvát szed… Anyám olyan helyeske…

– És az édesapja?
– Pannonhalmán éltünk. Apám volt a főjegyző. Ismerősök, barátok jöttek hozzá, akiket apám mindig fölvitt a kolostorhoz. Emlékszem, állunk a torony tetején, a körfolyosón, és onnan nézzük apámmal a világot…

– Végül is mire jó az, hogy megtudta, előző életében vándorgyógyász volt, s hatvanhét évet élt?
– Mert ha ugyanennyi esztendőt érek el, akkor még van két évem. Azt hiszem, maga túlságosan komolyan veszi ezt az egészet! Nem gondolja, hogy ez csak játék?

– Szóval, nem is volt vándorgyógyász?
– Gondoljon bele, milyen abszurd: ülünk egy golyóbison, ami forog, s amiben belül tűz ég. Beszélgetünk, és esik az eső…

– Ilyen alapon semmit sem lehet komolyan venni!
– Nem is.

– De maga tényleg itt ül velem szemben. Képzelje el, ha nem venném komolyan!
– Hiszen maga is ironizál, nevetgél. Ironikusan beszélgetünk arról, hogy a lét mennyire abszurd. Hogy a testünk kilencven százaléka víz… s amint vége szakad a létezésünknek, kis kupacokká leszünk… A lét olyan abszurd!

– Ha nem veszem annyira komolyan, akkor megmondja, miért tűzember maga?
– Ez jött ki a számításból. Egyébként az asztrológiában oroszlán vagyok; ez is tűzjegy.

– A mostani életében tényleg százkilenc kedvese volt?
– Eddig jutottam el a számolásban.

– Hogyan lehet emlékezni ennyi nőre? Fölsorolná a nevüket?
– Csak az arcukra emlékszem. Mindig csak az arcra.

– Milyennek látja a maga arcát? Testének-lelkének az alakulását?
– Az öregedésemet? Erről az ember, amíg nem nagyon muszáj, nem vesz tudomást. Bár, ha sorba rakom a rólam készült filmkockákat, akkor keményen szembesülök avval, hogyan kopok s romlok. Ilyenkor furcsa részvét tölt el. De ezt is megpróbálom ironikusan fölfogni. S arra gondolok, az ember úgysem tudja megélni a saját halálát. Oroszországban három évig hadifogságban voltam. Vérhast kaptam, és kórházba kerültem. Aztán kigyógyultam, de ott maradtam – szanitécnek, lévén, hogy orvostanhallgatónak tanultam. Gyógyszer alig volt; a halál akkor oly közel állt hozzám, mint ez a teáscsésze. Mégsem jutott eszembe, hogy én is meghalhatok. Most hatvanöt éves vagyok. – Hatvanöt év? – töprengek, de aztán eszembe jut, hogy Jancsó meg hetvenéves. Egy másik barátom pedig hetvenöt.

– A Lélekvándorlás című könyvében ön azt állítja, különleges ember.
– Einstein Alberthez képest csak átlagos.

– A felesége s a gyermekei is különlegesnek tartják?
– A feleségemmel harminc éve élünk együtt. Közgazdász, de amióta a két gyerek megszületett, háztartásbeli. Most meg az unokáival van elfoglalva. A lányaim is közgazdászok.

– Mit csinált, mit dolgozott egykoron a Városépítési Tudományos és Tervező Intézetben?
– Városszociológiát. Én vittem oda Komád Györgyöt. De életemben vagy tizenöt helyen dolgoztam: a hajózásnál, a timföldiparban, az autótartozékok gyárában, a tükör- és síküvegcsiszoló vállalatnál, a minisztérium tervhivatalában…

– Ön a napjait általában előkelő hotelok teraszain, presszóiban tölti. Miért?
– Ez a mániám. Szeretem a nyüzsgést. Az ellenségeim erre mondják, micsoda nagyképűség! Meg hogy tele vagyok pénzzel. Hiába, valamiért mindig ellenszenvesnek találnak. Szerintem ez úgy van, hogy léteznek olyan emberek, akik eleve rendelkeznek bizonyos fokú biológiai kedvességgel. Mint például Jancsó. Én meg, úgy látszik, nem. Nekem ahhoz, hogy valaki „megszeressen”, meg kell dolgoznom. Azt pedig unom. Ezért aztán, ha belépek valahová, az emberek azonnal mérhetetlenül ellenszenvesnek találnak.

– Azért nyilatkozik s szerepel annyit, hogy ezen változtasson?
– Á, nyilatkozattal a legritkábban lehet rokonszenvet kelteni…

Scipiades Erzsébet

Nők Lapja 1991/43. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Kende János