Hajninak, amióta nővé cseperedett, öt csecsemője született. Az első kettő, egy leány s egy fiú. Isten, no meg Hajni kegyelméből életben maradt. A többit is megszülte, bele az udvari árnyékszékbe. Mikor aztán fölsírtak a kicsik, földet hordott rájuk. Embercsontokból és ürülékből így magasodott évente tizenöt-húsz centimétert a gödör nélküli árnyékszék.

AZ egész úgy kezdődött, hogy valaki föltárcsázta a körzeti orvos számát s azt mondta:

– Jó napot kívánok! Bejelentést szeretnék tenni Hajniról, idáig szépen gömbölyödött, most meg hirtelen eltűnt a hasa, gyerek pedig sehol…

A körzeti orvos elgondolkodott, azután telefonált a kerületi megbízott rendőrnek s hamarosan nyomozók, technikusok és orvosok lepték el Hajniék egyszobás lakását.

– Igazából egyetlen gyermeket kerestünk – mondja dr. Borsányi Terézia alezredes, a szolnoki vizsgálati osztály vezető helyettese. – Faggattuk Hajnit, mi lett az újszülöttel, s legnagyobb meglepetésünkre vallott – egy korábbi szülésről is.

– A gödör nélküli budiban – emlékezik dr. Rolkó István őrnagy, a jászberényi bűnügyi osztály vezetője – az ürülék s a föld körülbelül hatvan-hetven centiméter lehetett. Nekiláttunk a budi szétszedéséhez. Turkáltunk az ürülékben, s hamarosan csont-, koponya- s bőrdarabkákat találtunk. Tudja, Budapesten a csecsemőket általában a kukákba hajítják, itt, vidéken meg vagy elássák, vagy az udvari vécékbe rejtik. Hajniék vécéjében végül is két csecsemő maradványát találtuk meg.

– A csontokat – magyarázza az alezredesnő – egy pécsi professzor vizsgálta meg Pécsett. Megállapítása szerint az egyik csecsemő 1990 nyarán, a másik korábban születhetett, talán 1988-89-ben. A csontok állaga, fejlettsége alapján az mondható ki, igaz, nem százszázalékos bizonyossággal, hogy ezek a csecsemők élve jöttek a világra. A csontokból a csecsemők vércsoportját is megállapították. S a szülőktől levett vér alapján a csecsemők származhattak Hajnitól s az élettársától. Hajni azonban csak az utolsó két szülést s ölést ismerte el, s makacsul tagadta a korábbit.

– Hová tűnhetett a harmadik holttest?

– Hajni szerint valamennyi szülése könnyű és gyors volt. A gyerekek fölsírtak. Az utolsó csecsemő holttestét, bár fölástunk mindent, mégsem találtuk. Holott ez a csecsemő mindössze egy héttel a mi helyszíni szemlénk előtt született, 1991 nyarán. A kis tetemet, nagy valószínűséggel vágy Hajni nagyanyja, vagy Hajni élettársa tüntette el, de erre nincsen semmi bizonyítékunk. Arra sem, hogy mind a nagymama, mind pedig az élettárs igenis tudott Flajni terhességeiről. Gyanúsítottként kihallgattuk őket. Az élettárs ellen végül azért szüntettük meg az eljárást, mert bizonyítani tudta, hogy az utolsó szülésnél nem volt jelen. Ettől függetlenül persze tudhatott az egészről. És mondhatta, azt csinálsz a gyerekkel, amit csak akarsz; nem érdekeltek.

– És a nagymama?

– A nagymama ellen a bíróság szüntette meg az eljárást. Holott Hajni végig kitartott amellett, hogy a vérnyomokat nagyanyja segített eltüntetni, s ő magyarázta el azt is, mit s hogyan kell csinálnia. A nagymamát bizonyítékok hiányában mentette föl a bíróság. Holott ő volt az, akivel Hajni igazán bizalmas viszonyban állt. S az is köztudott, hogy a nagymama a cigánysor bábája. A most nyolcvanéves, kitűnő egészségnek örvendő nagymama mindössze azt ismerte el, hogy rákérdezett: „ Te, Hajni, nem vagy te terhes?” És Hajni állítólag mindig tagadott. Valójában azért nem lehetett sem a nagymamára, sem pedig az élettársra valamit is rábizonyítani, mert Hajni egyszer így, egyszer meg úgy vallott; hol a nagyanyja, hol pedig az élettársa ellen. A kihallgatások során csupán a saját szerepét nem változtatgatta; azt ismételte, nem akadt számára más megoldás. Elfogyott az antibébitablettája, s nem volt pénze újabb recept kiváltására.

A cigánysor bábája

– Mit akarnak? Menjenek innen! Hajnira már kirótták az éveket! – kiabálta a nagymama és megforgatta műanyag légycsapóját.

– Tényleg nem tudott a három holttestről?

– Hagyjanak békén! Épp elégszer próbáltak belekeverni. Nem nyilatkozom – jelentette ki a hófehér bőrű és hófehér hajú cigány nagymama és füléhez emelte kisrádióját.

– Ki próbálta magát belekeverni?

– Ki, ki. Hát a Hajni. Meg mások is. A Hajni összevissza hazudott. Ha nem teszi, talán kevesebbet kap. Tizenhárom éves volt, amikor összekerült Jóskával.

– Jósba is cigány?

– Nem az volt a baj, hanem hogy nem dolgozott. Aztán meg munkanélküli-segélyt sem kapott. Hiszen ma már el lehet vetetni egy gyereket. Szólt volna a Hajni, és elintézzük. Ide figyeljen, itt, az alvégen engem mindenki tisztel. Azért, mert tudják, soha életemben nem bántottam senkit.

– Bábaasszonyként jó pár szülést levezethetett.

– Dehogy voltam bába. Én csak segédkeztem, ha hívtak. Lemostam az újszülötteket. Tudom ám, mire akar kilyukadni! Csakhogy én tizenkét gyermeket szültem és hat unokát neveltem föl.

– Hajnit is?

– Őt is. Nem látszott azon semmi. Mert szép, jó és kövér volt. Na menjenek.

– Meséljen még Hajniról.

– Amúgy jólelkű. Azt írta a börtönből, hogy dolgozik, még éjszaka is.

– Mi lesz, ha Hajni kiszabadul?

– Engem aztán nem érdekel se most, se többé; de azt mondják, hamarosan nagy amnesztia lesz.

– Mikor?

– Két év múlva.

– Miért, mi lesz akkor?

– Felezés. Felezik a büntetéseket. De többet aztán igazán nem mondok, bárhogy próbál, bármilyen ravaszsággal is belevinni a beszédbe. Na nézzék, csak nem a maguk autóját akarják megvenni? – hunyorított búzavirágkék szemével az öregasszony, hamiskásan elnevette magát, aztán meglengette sárga légycsapóját. És otthagyott bennünket a parányi kert előtt, ahol piros műanyag szegfűk virítottak.

Cigánytörvények – a börtönben

Hajni 1992. május tizennyolcadikán, hétfőn lépte át a kalocsai női börtön küszöbét. Egy nagy cellába került, szobatársai gyilkosok és egyéb bűnelkövetők lettek. Kedden orvosi vizsgálaton vett részt, utána balesetvédelmi oktatáson, mert a börtönben emeletes vaságyak, a rabmunkahelyeken pedig elektromos gépek vannak. Szerdán Hajni munkába is állt a szabászaton.

– Ez alatt a rövid idő alatt – mondja a börtön egyik nevelője -, Hajnit visszahúzódó, csendes nőnek ismertem meg. Cellatársai közül nem bántott meg senkit; tisztelettudó. Nehéz hozzá közel kerülni. Megegyeztünk, a csecsemőiről majd csak akkor beszélgetünk, ha erre elérkezettnek látja az időt. Ha már képes lesz rá. Tudja, a Kalocsán fogva tartott háromszázkilencven bűnelkövetőnek csak egy része fogja föl, valójában mit követett el. A cigánytörvények szerint a lopás például nem számít bűnnek; jó néhányukból ezért lesz visszaeső.

– Miért tartják olyan fontosnak, hogy az elítéltekkel a bűncselekményükről beszélgessenek?

– Mert ez segíthet abban, hogy rendezzék magukban a konfliktushelyzetet. A gyilkolással ugyanis nem oldódik meg semmi. Sem a kinti világban, sem pedig itt bent. A cigánytörvények szerint a gyermekgyilkosság a legnagyobb bűn. S bizony, a cigány fogva tartottak keményen bánnak az ilyen gyilkosokkal. Megvetik őket, s számtalanszor a szemükbe vágják: „Te gyermekgyilkos!”

– Hogyan védik meg a gyermekgyilkosokat az elítéltek haragjától? Más cellákba viszik őket?

– Nem tehetjük. Amíg ugyanis nem születik jogerős ítélet, addig a gyermekgyilkosokat a nem jogerősek cellájában kell tartanunk. Ebből viszont az egész börtönben csak egy található. Igazából a kiközösítés nem is mindig a zárkán belül történik. Inkább a munkahelyen, a tízperces cigarettaszünetekben, vagy a szabad levegőzés félórája alatt. Esetleg az ebédlőben. Tegnap beszéltem magáról Hajninak. Hogy találkozni szeretne vele. Azt válaszolta, ő meg nem szeretné. „Azt csinál, amit akar – mondtam neki ekkor -, elvégre maga felnőtt ember.”

– Hogy néz ki Hajni?

– A testmagassága körülbelül százhatvan centiméter. Fehér bőrű, a haja dús, hullámos, fekete. Amikor azt kérdeztem tőle, milyen származású, azt felelte, muzsikus cigány. Tudja, a muzsikus cigány rangot jelent. Nem is keveset. Ha gondolja, akkor előállíttatom az elítéltet.

A bűnömhöz senkinek semmi köze!

– Hajni, nemrégiben ott jártam… a cigánytelepen, ahol maga élt. Ugye tudja, hogy azt a házat a szülei eladták. Találkoztam a nagyanyjával is. Ő meg házat vett. Igazán kedvesek arrafelé az épületek: tiszták és szép színesek…

– Ilyenek meg olyanok is laknak bennük.

– Hogyhogy magát a nagyanyja nevelte?

– Nem ő nevelt. Csak a szüleim dolgoztak. Az édesapám külföldön, az édesanyám meg a hűtőgépgyárban, s délután érkezett haza. Ezért a nagymamámnál ebédeltem. És ott is maradtam délutánonként.

– Tudom, hogy a szülei szép, emeletes házban laknak, benn a faluban. És hogy maga is jó tanuló volt.

– Akkor igen.

– Hogyan került össze Jóskával, akit a szülei nem néztek jó szemmel?

– Tizenhárom éves voltam. Megismerkedtünk.

– Igaz, hogy azért kellett gyorsan két gyermeket szülnie, hogy Jóskát ne vigyék el katonának?

– Mindjárt teherbe estem, az első együttlét után. Túl fiatal voltam. Tizennégy évesen szültem az első gyermeket, két év múlva a másodikat. Nem lehetett már elvetetni, meg aztán azt még szerettem is volna.

– Mi történt a többi gyerekével?

– Nem akarok nyilatkozni magának.

– A gyermekkorából mire emlékszik vissza a legszívesebben?

– Semmire.

– És a jövőjét hogyan képzeli?

– Úgy, hogy visszamennék a múltba. És újrakezdeném azt. Egy másik házban, másik faluban. És nem találkoznék soha többé se a nagyanyámmal, se az élettársammal.

– Azért, mert ők vették rá magát arra, hogy…

– Erről nem beszélek.

– Mi az, amit a legnehezebb megszokni itt, a börtönben?

– A rabtársakat. Azt, hogy olyan sokan vagyunk.

– Tudják, miért ítélték el?

– Lehet, de a bűncselekményemhez senkinek semmi köze. Az ember amúgy is tudja, hogy bűnös. És megszokja.

– Micsodát? Az Az ittlétet vagy a lelkiismeret-furdalást?

– Hogy itt vagyok, s hogy milyenek a rabtársaim.

– Ön elismerte, nem a gyilkolás lett volna a megoldás; a nagyanyja biztatására cselekedett…

– Megszakítottam vele minden kapcsolatot!

– … aki azt mondta magának, ahogy az eddigieket, így ezt sem veszik észre észre.

– Szolnokon már mindent elmondtam. Szakítottam az élettársammal is.

– Jóska volt az egyetlen kapcsolata?

– Igen.

– Különös kapcsolat lehetett. Az élettársa nőzött, ivott, maga meg sorra szülte a gyermekeket.

– Szerettem őt. Én tizenhárom éves voltam, ő tizenöt. Azóta egyszer írt a börtönbe. De a gyerekekkel nem törődik. Egyáltalán.

– Hány évesek most a gyermekei?

– A kislány ősszel megy iskolába, a kisfiú pedig hat. Ő még óvodás. A bűncselekményemről is ír?

– Igen.

– Akkor nem járulok hozzá, hogy a nevüket megemlítse. Olyan aranyosak. Kaptam róluk fényképet, annyit változtak tavaly óta. Most a szüleim nevelik őket. Mire kijutok innen, a lányom pont annyi idős lesz, mint amikor őt megszültem. Talán majd akkorra felejtek egy kicsit. Vagy nem. 

A bíróság a huszonegy éves Hajnit előre kitervelt, több rendbeli emberölésért bűnösnek találta, s hét év börtönbüntetésre ítélte. Az ügyész súlyosbításért fellebbezett.

Scipiades Erzsébet

(A fiatalasszony nevét a fenti írásban kiskorú gyermekeire való tekintettel megváltoztattuk.)

Nők Lapja 1992/32. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images