„A legboldogabb perc az, amikor önmagára talál az ember” – Ingrid Bergman

Szilágyi Éva emlékezetes írása a Nők Lapja archívumából.

Hollywood egykori First Ladvje, Ingrid Bergman 67. születésnapján elhunyt. Sikeres élete volt, gazdag művészi örökséget hagyott hátra.

Sokszor írtunk Ingrid Bergmanról, nagyra becsültük a filmművészet iránti elkötelezettségét, elbűvölőnek tartottuk a megjelenését, a személyét, lenyűgözőnek a játékát. Talán honfitársa, Ingmar Bergman, a nagy svéd rendező fogalmazta meg a legtalálóbban, mi a legvonzóbb Ingrid Bergmanban: az arca — a bőre, a szeme, a szája — különösen kedves mosolyának furcsa ragyogása…

Anyja német volt (háromévesen vesztette el), a hamburgi nagymamától a fegyelmet, a kitartást örökölte. A stockholmi Királyi Drámai Iskola növendéke, a svéd fővárosban lépett fel első ízben. Tizennyolc éves kora óta filmezett. 1940-ben, 23 évesen érkezett Hollywoodba, ahol jó érzékkel felismerték: Bergman új típus, nem babaszépség, sem a „végzet asszonya”, más a játékstílusa. Természetesebb, éppen ez teszi alakításait hatásosabbá.

Mindenhez értett, sokoldalúságával meglepetéseket okozott: első filmjeiben a szerelmes asszony — évtizedek óta az egyik leggyakrabban bemutatott filmje az Intermezzo, partnere az ugyancsak felejthetetlen Lesley Howard; majd drámai helyzetekben csillogtatta meg képességeit, lélektani drámák híres asszonyhősévé vált, de bűnügyi filmekben is remekelni tudott, s a történelmi filmek „testre szabottak” voltak számára is. Színpadon és filmen többször megformálta Szent Johanna alakját, aki látta őt e szerepében, úgy érezheti, hogy Bergman az „igazi”, a tökéletes, a hiteles Johanna. És milyen mulatságos, tündöklő, sziporkázó a vígjátékokban! Elég a Kaktusz virágát említeni.

Három Oscar-díj is jelzi: játékát nagyra értékelték. Szeretett színpadon is szerepelni, minden darab, minden hősnő izgatta, új erőpróbára késztette. Molnár Liliomának Julikájától Ibsen Hedda Gableréig számos híres nőalakot tett örökre emlékezetessé. Greta Garbóval ellentétben — aki pályája csúcsán, szépsége virágzásában tűnt el örökre a filmvilágból, mert nem akart illúzióromboló lenni öregen — Ingrid Bergman azt vallotta: amíg él és játszani tud, a hivatásának él, öregasszonyszerep mindig akad… 

Nagy szerepek és híres partnerek vártak rá — Casablanca, Akiért a harang szól, Gázláng, A diadalív árnyékában, Szereti ön Brahmsot?, Az öreg hölgy látogatása, A kaktusz virága — híres férfi filmsztárok: Humphrey Bogart, Cary Grant, Mel Ferrer, Charles Boyer — oldalán.

Amikor Roberto Rossellinivel, a híres olasz rendezővel — aki az akkori törvények szerint Itáliában nem tudott elválni — együtt él, a kisvárosi amerikaiak mindennek elmondják, még a szenátusban is „megbélyegzik”. Rossellinivel később összeházasodtak, egy fiuk és ikerlányaik születtek. A legválságosabb időben Hemingway így írt neki: „Figyelj ide, lányom … csak egy életünk van. Nagy színésznő vagy. A nagy színésznőknek előbb-utóbb mindig nehézségekkel kell szembenézniük… Lányom, légy bátor, jó kislány és gondolj arra, hogy nem túl messze tőled két ember van, Mary és én, aki szeret téged, és melletted áll.” Később Amerika és Hollywood „megbocsátott” a filmszínésznőnek, hiszen a Bergman-filmek mindenkor világ- és kasszasikert jelentettek.

Utolsó, nálunk is bemutatott nagy filmje az Őszi szonáta. Másfél évtizedig várt arra, hogy egyszer Ingmar Bergman legyen a rendezője, s hogy egy filmben újra svédül beszélhessen. E mély érzéseket elemző, lélektanilag gondosan kimunkált és felépített film — számára íródott. Filmbeli leánya, partnere méltó hozzá: Liv Ullmann. Bergman híres, ünnepelt, világot járó zongoraművésznőt alakít, aki hét év után látogatja meg a vidéki magányban élő — testi-szellemi fogyatékos testvérét is gondozó —, lelkileg megnyomorított leányát. Az anya—leány párbeszédben két rendkívül tehetséges színész káprázatos játéka ragadja el a nézőt. Két ellentétes élet, szeretet és gyűlölet áll szemben egymással. Robbanásig feszült a légkör, ritkán látni ilyen félelmetes családi, egyéni, emberi drámát átélő játékot.

Szenvedélyesen szerette a gyerekeit is, mint a művészetet. Az Őszi szonáta befejezésekor azt mondta: nem lép többé a kamerák elé, de nem tudott ellenállni a csábításnak. Nem titkolta, hogy rákbeteg. „Mikor megtudtam, természetesen szörnyű volt. De aztán azt mondtam magamnak: nem lehet úgy élni, hogy folyton a halálra gondoljunk. Fáradékonyabb vagyok, de hát nem leszek fiatalabb… Minden nap, amit kicsikarok, amit megélek — győzelem. Hálás vagyok érte. Tudomásul vettem a betegséget és azt, ami még megmaradt a számomra az életből, a javamra fogom fordítani” — hangsúlyozta. „Ingrid Bergman, történetem” címmel megírta életrajzát, hogy halála után ne mások vájkáljanak a múltjában, s találjanak ki róla sztorikat. Négy gyermeke, három unokája az anya, a nagyanya írásából ismerhesse meg őt közelebbről.

A filmszalagok megőrzik őt.

Szilágyi Éva

Nők Lapja 1982/37. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images