„Ikergyerekeim mellett a fizikai megterhelés is a duplája”

Kérdés: „Ikerlányaim háromévesek. Rengeteg a dolgom, a fizikai megterhelés is a duplája. Rokonoktól segítséget nem kaptam, csak saját magamra számíthattam. Mondhatnám, éjjel-nappal talpon voltam, s úgy elfáradtam, hogy se türelmem, se kedvem nem volt már semmihez. Aztán kétéves koruk után jöttek az igazi gondok. Egyszer csak félni kezdtek az idegenektől, visítva jöttek be az udvarról, ha valaki elment az utcán a kerítés előtt. Minden nap vittem őket sétálni, hogy szokják a gyerekeket és a felnőtteket, de egyedül édesanyámékat fogadták el. Görcsösen kapaszkodtak belénk, ha idegen volt a közelben. Bizony idegesítő volt, már félve vittem őket magammal, hogy hányan fogják megkérdezni, miért félnek ennyire ezek a kislányok. Szeptembertől elkezdtek óvodába járni. Már előre tudtam, hogy probléma lesz. Be is következett. Féltek, nem ettek, nem pisiltek, nem játszottak. Délutánra már ezer bajuk volt, a nyűgösségtől a hasfájásig. Mindennapos kiabálás, úgy éreztem, hogy idegeim felmondták a szolgálatot, és a házasságom is rámegy. Reggel sírtak, nem akartak óvodába menni. Az első napokban az óvónő és a dadus segítőkészek voltak, de még egy hét sem telt el, már közömbösséget tapasztaltam. Végül már csak a gyerekek akarták őket bevonni a közös játékokba, s akkor az egyik felnőtt szájából hangzott el: Hagyd őket a fenébe, hadd üljenek ott maguknak! Egy hónapig tartott ez az óvodai szenvedés. Végül, orvosi tanácsra, kivettem őket. De hamarosan újra vinnem kellene a lányokat az óvodába, mert a nagyszülők már nem tudnak rájuk vigyázni. Talán, ha mindnyájunknak egy kicsivel több kitartásunk volna — itthon és az óvodában –, sikerülhetne a dolog. Vagy úgy sem? Nagyon el vagyok keseredve, nem tudom mit tegyek.”

Válasz: Tudom, hogy nagyon nehezet mondok, de mindenekelőtt valahogy lehetőséget kellene teremtenie arra – családjával összefogva -, hogy kipihenhesse magát. A gyerekek most már háromévesek, jóban vannak a nagyszülőkkel, mód volna arra, hogy valamiféle beutalás, kedvezmény igénybevételével, netán a férjével együtt egy kis szabadságot vegyenek.

Utána megkezdődhetne az óvodai beszoktatás. Nem tudom, hogy az óvodában vannak-e párhuzamos csoportok. Ha elgondolkodnék azon – bármilyen meghökkentően is hangzik ebben az esetben -, hogy az ikreket szétválasztanám! (Iskolában már mindenképpen, ha lehetőség van rá!)

Kezdetben az volna a jó, ha a gyerekek csak néhány órára mennének be az óvodába, és ez az idő fokozatosan növekedhetne a déli órákig, amikor valaki (nagyszülők?) elhozza őket. Ameddig lehet, csak délig járatnám őket óvodába. (Az is előfordulhat, hogy egy idő után valamelyikük kérni fogja, hogy tovább maradhasson ott.)

Hogy a gyerekek kétéves koruk körül félénkebbek, szorongóbbak lesznek, mint addig voltak, ez ismert jelenség, és összefügg értelmi képességeik, fantáziájuk fejlődésével. Ezekben a helyzetekben az ikrek fokozottabban „bevadítják” egymást.

Ha lehetőség van rá, feltétlenül megpróbálkoznék azzal, hogy az ikreket néha a családi életben is szétválasszam! (Például: időnként váltakozva mennek a nagyszülőkhöz, vagy az egyik otthon marad valakivel, míg a másikat elviszik valahová, stb.) Kezdetben rövidebb időre — boltba viszem az egyiket -, később hosszabb időre is.

És még valami: amit „már előre tudunk”, amitől eleve félünk, azt általában magunkra idézzük. Ha megkérdezik „miért félnek ennyire ezek a kislányok”, simán azt válaszoljuk „már ezek csak ilyen félősek”. Ha el tudjuk képzelni, hogy az óvodai tartózkodás idővel rendeződik, ha meg tudjuk beszélni, hogy az óvónő és a dadus hívja el időről időre egyik vagy másik gyereket, ezek a lépések – tapintattal és finoman kivitelezve – mind segíthetnek.

De, még egyszer: a Maga pihenését semmi mással nem lehet helyettesíteni, s erre nemcsak Magának van szüksége, hanem a gyerekeknek is arra, hogy újra egy pihentebb anyát kapjanak vissza.