A szurkálós asszony a Hajnal utcában lakik. Eredeti nevét ne firtassuk, hívjuk csak egyszerűen Soványnénak.

Soványné egy szép júniusi délutánon, mikoron agyát elöntötte a mértéktelen düh, no meg a sörrel kevert rum, nagykését élettársa mellkasába mélyesztette. A szúrás majdnem tökéletes volt; a kés tizenkettő-tizenhárom centiméterre hatolt a testbe. Az élettárs felkiáltott:

— Segítség! Megszúrtak! — és futni kezdett végig az úton. Kövekre száradt vérét a Hajnal utca lakói napokig nézegették.

Az utca embere szerint – aki mindent lát, hall és tud, ám nevét semmihez nem adja – a szurkálós asszony házában már régóta nagy a zűrzavar. Férjek halnak ki, élettársak menekülnek el. Kezdetben minden férfi a szobában Soványnéval lakik, aztán valami megszűnik, és a férfiak hirtelen a disznóól melletti dohos nyári konyhában találják magukat.

Borzongató,ugye?

Az utca tisztességben megőszült asszonya szerint Soványné minden bizonnyal Heringék hentesüzletében romolhatott el. Ott kapott rá az italra, miközben mosta a disznóbeleket s adogatta a véres húsokat Heringék keze alá.

– Soványné első férje meghalt, a másodikat Sovány Pálnak hívták, utána pedig jöttek sorra az élettársak. Van annak már négy éve is, hogy János, a legutolsó élettárs felbukkant az utcánkban. Éppen a mi házunk mögött, merthogy itt öltek együtt disznót. János meg a Soványné. Soványnét sok helyre hívták belet mosni; a Heringéknél mindent megtanult, s tudta, mi hova való. Szégyenlem kimondani, de Soványnénak elég volt egy disznóölés, hogy összejöjjön Jánossal. Bizony isten, éjszaka már együtt is aludtak. Napközben azután meg iparkodtak. Két olyan dolgos ember volt, hogy párját ritkította, mégis szomorú lett a történetük. Jaj istenem, hiszen én mindig is kértem, ne csinálják, még kárt tesznek magukban, de nyári hát a jó szó nem használt nekik. Egyszer ott voltam Soványnénál. Mákot fejtettünk. Beszélgettünk, és Soványné hirtelen csúnya dolgokat mondott. Szidta János anyját. Az meg nem bírta és ráüvöltött: „Hallgass már!” De a Soványné csak beszélt. János meg azt kiabálta, ha nem hallgatsz el, akkor tanú előtt vágom el a nyakadat. Vagyis előttem! És János tényleg megfogta Soványné nyakát és nyiszálni kezdte, ám én elhajítottam a mákfejtő késemet, és megfogtam János kezét. Öregasszony vagyok, de minden erőmből csak tekertem, tekertem. Mindaddig, míg János el nem engedte Soványnét. Ebből a nyiszálásból rendőrségi ügy lett; kihallgattak engem is. De nem mondhattam mást, csak az igazat, hogy Soványné meg János tipp-topp emberek, s hogy úgy tisztelem Soványnét, amikor nem beteg.

Részegen az ágyon

Soványnéról az egész utca tudta, hogy beteg, pedig mindig csak otthon rúgott be. Nagyon. Néha áthívott János, nézzem már meg. Jól van János – mondtam – én nem láttam semmit. Holott Soványné ott feküdt holt részegen az ágy tetején. Olyankor kifordult magából teljesen. Mondta is az orvos, hogy Soványné ebből már nem tud egyedül visszafordulni; ehhez már segítség kell. De hát honnan jön majd hozzá a segítség? – kérdezgettem magamtól.

1992. június tizennyolcadika, délután négy óra 

Soványné házához egy asszony érkezett. Csöngetett néhányszor, ám mivel nem nyitott senki ajtót, a szemközti szomszédhoz fordult.

– Az az asszony arra kért – emlékezik a szomszéd -, hogy küldjem Jánost. Küldtem is, mert János nálunk kapált. Tudja, a földemet odaadtam Soványnénak felesbe. János művelte a földet és övéké lett a termés fele. János kiment, vitte a kapát is, és láttam, hogy együtt mentek be a kapun. De látta ezt mindenki, hiszen az emberek kint dolgoztak az utcán, mélyítették a vízelvezető árkot. Ahogy Jánosék bementek, mondom a fiamnak: „Hallod? Kezdődik. Már megint kiabálnak.” János azt üvöltötte: „Megittad a házam árát!” Mert János, amikor a Soványnéhoz költözött, eladta a házat, a pénzt meg odaadta az asszonynak. Kár volt. Egyszer csak rohant be az utcáról a fiam, azután meg a Soványné, kezében a nagykés. Be akart hozzánk jönni, de a fiam bezárt mindent, még a csengőt is kikapcsolta. A félig leeresztett rolón át lestük az utcát. János a hasát fogta. Nem, kicsivel feljebb. És szaladt a kapával Soványné után. Pedig a vére csurgott. Soványné megállt itt, az ajtónknál. De a fiam nem engedte be. Holott mondtam, nem szabadna ám ennyire megijedni, hiszen a Soványné minket még soha nem bántott. János közben elért az úttest közepéig és csak úgy spriccelt belőle a vér.

– Mentőt, mentőt! – kiabáltak a férfiak, akik az árkot mélyítették. Akkor az az asszony, az az idegen, akiről azt beszélik, hogy ő is Heringéknél dolgozott, átkarolta Jánost, s együtt mentek, míg a férfi össze nem esett.

– Tizenhat óra tizenöt perc volt, amikor riasztottak – emlékezik dr. Rolkó István őrnagy, a jászberényi bűnügyi osztály vezetője. – Soványné kertes házát zárva találtuk. Hiába csöngettünk, Soványné nem nyitott ajtót. Már éppen készülődtünk, hogy betörjük a kaput, nehogy az asszony kárt tegyen magában, amikor kitárult a kapu. Soványné volt, s a legnagyobb meglepetésünkre azt üvöltötte:

– Kik maguk, mit akarnak itt?

– Ugyan mit is – gondoltam és a kapu előtti vértócsára néztem, meg a véres ruhákra, amelyek egy nagy zsákban a kertben hevertek. A ruhát a mentősök fejtették le a sértettről, az utcában dolgozók meg zsákba rakták és bedobták a kertbe.

– Engedjen már be, mi vagyunk a rendőrség! – mondtam az asszonynak.

– Nem történt itt semmi! – ordítozta magából kikelve. Az egész viselkedése, magatartása olyan volt, ami elmeszakértői vizsgálat tárgyát képezhetné. Végül eltoltuk az asszonyt, és bementünk a házba.

– Asszonyom, szíveskedjék ideadni a személyi igazolványát. – Minek az maguknak, semmi közük hozzá!

– Hú, azt a hétszázát – gondoltam. – Húszéves munkám során én még ilyen indulatos és elvakult nővel nem találkoztam. Nem volt más választásunk, a két rendőr megmarkolta az asszonyt és a rendőrségi autóba tuszkolta. Elvitték vérvételre. Azután meg vissza kellett hozni megint a lakásba, hogy megtudhassuk tőle valamelyik hozzátartozójának, például a gyermekeinek a címét. Ám alighogy megérkezett Soványné, máris tovább ordított. Ocsmány szavakkal szidta az élettársát. Azt mondta, már két hónappal ezelőtt eldöntötte, egyikőjüknek meg kell dögölnie. Öt óra volt, a polgármesteri hivatal bezárt, és mi még mindig nem tudtuk, hol keressük Soványné hozzátartozóit. Akikre azért volt szükségünk, hogy megejthessük végre a helyszíni szemlét. Soványné ugyanis akadályozta a munkánkat, ám törvényes képviselője, vagy hozzátartozója nélkül mi, rendőrök nem maradhattunk volna a lakásban. Már arra gondoltunk, hogy a föld alól is, de előkerítünk egy ügyvédet, amikor szerencsénk volt, s egészen véletlenül megjelent Soványné egyik fia.

– Örülök, hogy jött – mondtuk neki, ő meg szegény, ijedten bámult ránk.

Ha a szúrás nem tökéletes

Ha a szúrás nem egészen tökéletes, a kiszemelt áldozat életben marad.

– De mivégre? – töprengett el János, mikor végre kiengedték a kórházból és nem volt hova mennie. – Ide be, a házba nem jöhettem. Így parancsolta meg a börtönből Soványné a fiának. Hogy nekem most már le is út, fel is út. Menjek, amerre látok. Azért, merthogy most már elfogyott a pénz, amit négy esztendeje hoztam a házhoz. Akkor ötvenöt éves voltam, ő meg ötvenkettő. Úgy kezdtük, hogy szerettük egymást, s hogy ez a mi kettőnk ügye nem kalandra megy. Azt mondta, minek fönntartani még egy lakást, az enyémet, inkább költözzek ide, s hozzuk rendbe együtt az ő házát. Hittem neki, a lakásomat eladtam, s az árából, annak egy részéből bevezettettük a gázt. A többi pénz meg, vagy százötvenezer forint elúszott. Most se pénzem, se becsületem. Pedig kezdetben még házasságról is szó volt, meg arról, rám íratja a fele házat. Ám amint odalett a pénz, már nem akart feleségül jönni hozzám. Tudtam én kezdettől fogva az italozásáról, mégis reménykedtem. Mert szedett ellene orvosságot, s biztatott, megváltozik egy hónapon belül. Vártam. Másfél év után egyre dühösebben. Szidtam, veszekedtem, kiborultam idegileg. Volt, hogy reggel felkelt, kiment lefürödni, és mire végzett, holtrészeg lett. Dugdosta az üvegeket, máskor meg előttem öntötte össze a fél liter rumot vagy konyakot, s két-három üveg sörrel becsapta azt.

Hogyan szúrták meg magát?

– Azon a napon is berúgott. Láttam, amikor bementünk azzal az asszonnyal. Akinek tartozott vagy hatezer forinttal. Vitatkoztak és Soványné rám is mondott valami csúnyát. Beidegesedtem. És a hajánál fogva hátra rántottam a fejét. Az asszony erre fölállt, hogy megy. Én is – mondtam -, mert ez már több a soknál. Kikísértem az asszonyt, bezártam a kapuajtót. Indultam vissza kapálni. Sántítottam, az orvosok épp előtte való nap csapolták meg a rossz térdemet. Ám alig léptem egyet-kettőt, hallom ám, hogy üvölt. Megfordultam, kinyitottam az ajtót és azt mondtam:

– Ha megittad az eszed, menj és feküdj le! – Nem láttam rajta semmi furcsát, csak azt, hogy a keze hátul van, de arra nem gondoltam. Na erre puff és belém vágta a kést. Aztán kihúzta, kiugrott a kapun, az emberek felé. Állítólag akkor ütöttem meg a kapával; a derekát. De amikor meg észrevettem, hogy tiszta vér vagyok, eldobtam a kapát, összeszorítottam a sebemet. Azután már nem emlékszem semmire. Az intenzív osztályon ötvenkét órán át tartottak lekötve. Vérátömlesztést kaptam, fogytam nyolc kilót, ő meg azt meri állítani, én szúrtam le saját magam. Meg hogy igazából én akartam őt elpusztítani. A szembesítéskor találkoztam vele. Csak néztem. Hogy egy cseppet megvékonyodott. De hát hiszen én is. Tudja, az a mentő tényleg az utolsó pillanatban érkezett. Ó meg a szembesítéskor nagy kegyesen kijelentette, megengedi mégis, hogy a nyári konyhába költözhessek, a disznóól mellé. A fiával közben kiszóratta a szekrényekből a szép ruháimat. Elvittek, eldugtak előlem mindent, még a kávéfőzőbe bekészített kávét is. Hiszen elmennék, de miből, s hová…

Soványné a fogdában

– Kérem, én már szakítani akartam ezzel az élettel. El akartam adni a házamat is. Mert különben biztosan eltaposott volna, mint egy férget. Voltak esetek, megrettentek. Amiről egyelőre nem mesélek. Mert sem az ügy nem áll úgy, sem pedig én nem vagyok olyan idegállapotban… Büntetlenül tartanak itt. A vád, ami engem ért, képtelenség… Nekem rendes gyermekeim vannak. De a jövőt mostan már nem tudom. Sokat kellene ahhoz beszélni, hogy megértse. Ezért hát fejezzük be. Mivel nem érzem magamat bűnösnek. 

Soványné és János elrettentő ügyére a vizsgálat lezártával még visszatérünk.

Scipiades Erzsébet

Nők Lapja 1992/33. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images