2002: Meghívom egy kávéra – Hogyan lettem prostituált?

V. Kulcsár Ildikó emlékezetes írása a Nők Lapja archívumából.

Igen, kedves Olvasó, szeretném meghívni egy kávéra! Hogy beszélgessünk. Hiszen minden ember élete regény – nagy közhely, de a közhelyekben mindig van igazság! -, s mi a sok híresség mellett szívesen mutatunk be olyan lányokat, asszonyokat, akikre nem vetül fény. Akik „csak” a hétköznapok harcaiban szenvednek el kudarcokat, válnak sikeressé, akiknek a sorsa szép, furcsa vagy drámai.

Mindig sejtettem, hogy nem szabad hinni a felszínes első benyomásnak. A halk, visszafogott stílus mögött oroszlán vicsoroghat, a férfifaló külső mögött szelíd kislány reszkethet. Az a disztingvált öltözetű, szomorú hölgy – finom, festetten arc, vékony termet akit meghívtam egy kávéra, óvónőnek, sokgyerekes édesanyának látszik. Pedig a foglalkozása: prostituált. Harmincöt éves? Negyvenöt? Kortalan. Lesem, figyelem, várok valamilyen gesztust, amelyből észrevehetem, hogy egy ősi mesterséget űző hölggyel ülök szemben, de semmi.

– A vendégeit is ilyen szolidan fogadja? – kérdezem csodálkozva.

– Ne gondolja, hogy minden prostituált a sarkon áll, vagy elegáns szállodákban ücsörög! Én nem versenyzek a húszéves bombázókkal, de az utcán dolgozókkal sem. Amolyan értelmiségiféle, szolid kurtizán vagyok. A nyomorult pénzért… Meg a férjemért!

– A férjéért? Ő kényszeríti?

– Ugyan! Nem tud semmit – mondja, és a szeme nagyon fényes…

Naivitás és a maffia

1996-ig békésen csordogált Anna élete. Tanítói diploma, szerelem, házasság, egyetlen bánat zavarta meg kiegyensúlyozott életét: nem lehetett gyermeke. Fájdalmas kezelések, végül belenyugodott a megváltoztathatatlanba. A férje nyugtatta: neked sok gyereked van az iskolában – szereted őket én is tanítok, gyerekek vesznek körül. Majd egyszer, talán örökbe fogadunk egy babát… Aztán 1996-ban lett volna hely egy kisbabának: meghalt a férj édesanyja, így ketten maradtak a hatvan négyzetméteres lakásban.

– A földhivatalban kezdődött a kálváriám, ahová az anyósom halotti anyakönyvi kivonatát vittem be, hogy a nevünkre írják a lakását – mondja Anna, és a kezében megremeg a kávéscsésze. – Jaj, minek mentem oda? – néz rám, kétségbeesetten. – Ott találkoztam egy régi osztálytársammal, aki elmondta, hogy ingatlanokkal és hitelekkel foglalkozik. Majd néhány hét múlva telefonált: egy komoly ügyfelének ingatlanfedezetre volna szüksége egy bankkölcsönhöz. Megkért, egyezzünk bele abba, hogy a lakásunkat mindössze két hétre átírják az ügyfele nevére. „Semmiség, formaság, ráadásul kaptok százezer forintot!”

– Ez olyan kérés, amelyre egyetlen választ szabad adni: soha!

– Ma már tudom. De 1996-ban még nem hallottunk a lakásmaffiáról, olyan egyszerűnek látszott minden. A volt osztálytársam kért… Két pedagógusnak jól jön százezer. Nem részletezem: megkaptuk a pénzt, ennek fejében aláírtunk valamit.

– Csak nem azt, hogy eladták a lakásukat?

– De bizony, mindketten aláírtuk, hogy eladtuk a lakásunkat annak a férfinak hatmillió forintért. Meg sem néztük a papírt… Most azt gondolja, hogy elmebetegek voltunk. Pedig a határtalan naivitás nem azonos az elmebajjal. És akkor még nem volt ilyen farkasvilág! De megbűnhődtünk. Pontosabban: megbűnhődtem.

Nem sokkal az aláírás után jelentkezett a „komoly ügyfél ”, a lakás új tulajdonosa. Agresszíven követelte Annától, hogy vagy fizessen lakbért – elvégre ő „egymilliót fizetett a kégliért” a volt osztálytársnak – vagy adjon kétmilliót, és akkor elfelejthetik az ügyletet, vagy takarodjon a lakásból. Az asszony nem akart hinni a fülének, forgott vele a világ. Kétségbeesve hívta az osztálytársát, aki durván lerázta. Ő nem kapott egy fillért sem, a „komoly ügyfél” gazember, hagyja békén, ha gondja van, forduljon ügyvédhez. Fordult. „Asszonyom, mit akar tőlem? A szerződés szerint eladták a lakásukat hatmillióért!” A kör bezárult.

– Úgy éreztem, hogy vége a világnak – meséli Anna, miközben cigarettát keres a táskájában. – Mehetünk a híd alá! A féljem belehal! Igen, érte aggódtam leginkább, hiszen a születése óta szívbeteg. Gyógyszert szed, gyönge, kontrollvizsgálatra jár. Nem bírt volna ezekkel a gazemberekkel, és nem viselt volna el ekkora stresszt, szégyent! Döntöttem: nem tudhatja meg.

– Mit csinált? Lakbért fizetett? Vagy megpróbálta letenni a kétmilliót, hogy megszabaduljon a zsarolójától?

– Ez utóbbit. De naivan, bután. A lakásunk új „tulajdonosa” kegyesen ajánlott valakit, aki ötszázalékos kamatra adott nekem kétmillió forint kölcsönt, amelyből kifizethettem őt. Így e második „jótevőé” lett a lakásunk. Ő továbbadott egy harmadiknak, az egy negyediknek, most az ötödik tulajdonosnál tartok. Közben kifizettem e jó embereknek hatmillió százötvenezer forintot! Ennek ellenére felduzzadt a tartozásom hárommillióra… Ha idén szeptemberig nem teszem le ezt az összeget, nem tudom, mi lesz…

A szexmasszázs sokat hoz

Anna megint rágyújt, már nem akadozik a hangja, ömlik belőle a szó, mintha jólesne végre elmondani az igazat.

– Ugye, azt ön is tudja, hogy ennyi pénzt nem tud egy tanítónő kifizetni? – néz rám komolyan. – Tehát prostituált lettem, hogy visszavásároljam ezektől a hiénáktól a lakásunkat. Szégyellem? Nem tudom. Hihetetlenül gyorsan zajlott minden. Otthagytam az iskolát, a férjemnek azt mondtam, hogy kimerítettek a gyerekek. Elhelyezkedtem egy valamivel többet fizető állásba, és az új munka lehetővé tette, hogy sok emberrel találkozzak. Egyszer betévedtem egy elegáns irodába, ahol egy fiatal hölgy fogadott. Rendelt tőlem kozmetikai szereket – sokat és drágát -, beszélgetni kezdtünk. A szexmasszázzsal foglalkozó hölgy nagyon jól keresett! Ha egy-két évig én is ezt csinálnám, ki tudnám fizetni a lakásomat, gondoltam. Rátaláltam egy ősrégi Rakéta regényújságra, ahol részletesen leírták, milyen a keleti szexmasszázs. Egyszóval, 1997 nyarán feladtam egy hirdetést, kibéreltem egy lakást, és elkezdtem a munkát, miközben a férjem azt hitte (ma is azt hiszi), hogy reggelente azért indulok el, mert kozmetikai cikkeket árulok.

– Anna, ez képtelenség! A férjünk megérzi az ágyban, hogy kívánjuk-e?

– Ez csak akkor igaz, ha a férj igényli a szexet! Mi szeretjük egymást, de a szex nem játszott nagy szerepet a kapcsolatunkban. Ő beteg, neki elég, ha két-három havonta szeretkezünk.

„Szeretem a vendégeimet”

Anna foglalkozása veszélyes. Bármikor betévedhet hozzá egy szadista őrült – gondolom én, ő viszont biztonságban érzi magát.

– Értse meg, a telefonáló hangjából megérzem, milyen ember! Soha nem féltem. A hirdetésem szövege is kizárja, hogy primitív férfiak jelentkezzenek. Én kulturált, boldog perceket, kikapcsolódást ígérek. Naponta legfeljebb három-négy férfit fogadok – sokan járnak hozzám évek óta -, több is jönne, ha akarnám.

– Kik a vendégei?

– Agyonhajszolt öltönyösök. Informatikusok (ők a legfáradtabbak), orvosok, ügyvédek, menedzserek. Az együttléteinkben nem csak a szex lényeges! Hanem a beszélgetés, az ellazulás, a kedveskedés. Tudja, miért jönnek hozzám a férfiak? Mert a nálam töltött egy órában fontosnak érzik magukat, és őszinték lehetnek! Ezt az érzést – úgy látszik – nem kapják meg otthon. Tehát fizetnek tízezer forintot, és kisimulva távoznak. Szeretem a vendégeimet, néha sajnálom őket – mondja párás szemmel.

– Én nem a vendégeit sajnálom, hanem magát! – tör ki belőlem a visszafojtott indulat. – Mi lesz, ha nem tud kifizetni még hárommilliót? Ha a férje megtudja, mivel foglalkozik? Erkölcsi okokból elhagyja? Önök együtt írták alá azt az átkozott szerződést, együtt kellene viselni a következményeket!

Anna szomorúan ingatja a fejét. – Lehetetlen. Nem élné túl. Én hívő vagyok, tehát azt gondolom, hogy ez a keresztem. Még mindig hiszek abban, hogy előbb-utóbb megsegít az Isten. És – talán – megbocsát.

Utóirat: Kedves Olvasók! Lehet itt segíteni? Képtelenség, hogy valakinek az egész élete rámenjen egyetlen tévedésre, ostobaságra! Ha van ötletük (hatalmuk? jogi jártasságuk?) arra, hogyan lehetne kitörni ebből az ördögi körből, kérem, írjanak! Ha valaki érdemben tud segíteni, annak Anna hozzájárulásával megadom a nevét és a telefonszámát.

Nők Lapja 2002/32. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images