Bevallom: a Nemzetközi Könyvév csak alkalom, csak ürügy rá, hogy folytassam, amit Gyalul Farkas, Kőhalmi Béla megkezdett. A köztiszteletben álló olvasók vallatását. Hatvany Lajos maga gyónt Én és a könyvek címmel. Kőhalmi Béla kortársak, írók, tudósok, művészek, közéleti emberek vallomását gyűjtötte a Könyvtári Szemle ankétja keretében, több mint egy fél századdal ezelőtt „az emberi dokumentumok gyümölcsöskosarába”, azzal a bevallott céllal, hogy „elmélyítse a könyvkultuszt.”

Jelen cikksorozat készítőjét az interjúk során egyetlen bevallott szándék vezérli: közkedvelt, köztiszteletben, reflektorfényben álló, hivatásuknál, vagy személyiségüknél fogva illetékes olvasók vallomását szeretné közreadni — kedvkeltőnek, ízelítőnek, és biztatásul — olvasóinknak, a többi olvasónak.

Fehér Klárát, az írót, mindenki ismeri. Az olvasóról, magától értetődő módon, kevesebben, kevesebbet tudnak. Pedig Fehér Klára, amióta olvasni tud, rajongója a könyveknek. Azóta szenvedélye az olvasás.

— Tévedsz, sokkal régebben. Könyvszerető családból származom. Apám, szegény tanítócsalád gyereke, minden pénzét könyvre költötte, számunkra természetes volt, hogy könyvgyűjtő. Emlékszem, egy alkalommal könyvtárát rendezte, az olcsó, fűzött kötetek közül válogatott köttetésre, amikor mi gyerekek, beálltunk segíteni. Én is hordtam-vittem a köteteket, de mivel még nem tudtam olvasni, állandóan összekevertem. És sehogy sem értettem, miért nem mindegy, hogy melyik hova kerül a sorban. Inkább csak éreztem, hogyha az apám rájuk néz, valami olyat is lát, amit én még nem. Megsejtettem, hogy a könyveknek titkuk van. Ettől kezdve, amíg nem tanultam meg olvasni, megilletődött áhítattal jártam a könyvek között. Csak később, második-harmadik elemista koromban lettem barátjuk.

Beszélgetés közben, tekintetem a zsúfolt polcokra kalandozik.

— Hát igen, nekünk is rengeteg könyvünk van itthon. Pontosan nem tudom, katalógust soha nem csináltam, de lehet vagy kilenc-tízezer. Kezdetben még tartottuk a szoros ábécét, azután az összegyűlt kötetek mennyisége felborította. Most elsősorban tematikai alapon osztályozzuk: külön a szépirodalmat, természettudományt, azt a rengeteg orvostudományi, filozófiai, szociológiai kötetet, ami az évek során összegyűlt, azután a munkához szükséges szótárakat, útirajzokat. Elég sok a gyerek- és ifjúsági könyvünk. Ezen az osztályozáson belül, külön rendet nem tartunk, legfeljebb a szépirodalomnál maradt meg valamennyire a műfaji elkülönülés. Ezért is csodálom, hogy a férjem mindig, minden könyvről pontosan tudja, hol található. Számomra a saját könyvtárunk is őserdő, amiben jó kalandozni, mert az ember mindig rábukkan valamire. Igaz, hogy Laci (Nemes László) szerint én többször is felfedezem — ugyanazt a kötetet…

— Van-e kialakult olvasói módszered?
— Van, méghozzá három. Olvasmányaim legelső csoportját azok a művek alkotják, amelyek valamilyen módon kapcsolatban, összefüggésben állnak a munkámmal. Oxigénia című, most készülő, a bioszféra szennyeződéssel kapcsolatos fantasztikus regényemhez, Jócsik Lajos Öngyilkos civilizációjától kezdve, a legmodernebb szakkönyvekig, egész könyvtárat elolvastam. Amikor a Földrengések szigetét írtam, nemcsak a földrajzot, csillagászatot, geológiát tanultam újra, de belevágtam a geokémiába és a földrengéstanba is. Tenger című regényem orvoshősét nem tudtam volna megírni, ha nem hallgatok, néhány szemeszteren keresztül, magam is belgyógyászatot.

— Gondolom, ez azért elsősorban saját orvosi terveiddel függött össze.
— Természetesen, azzal is. De az igazság az, hogy az ember felnőttként, minden területen a könyvekből pótolja azt, ami korábban, az iskolában kimaradt. Ma már nem bánom, hogy annak idején kereskedelmibe jártam, mert sok hasznos, érdekes, gyakorlati ismeretet is adott az iskola. De tudom, hogy irodalmi, és főként világirodalmi ismeretek dolgában, hátrányba kerültem a gimnáziumot végzettekkel szemben. Meg aztán kamaszkoromban volt néhány év, amikor az iskolán kívül, kizárólag a nyelvtanulás kötött le. Érettségi körül nálam sokkal műveltebb fiúkkal sodort össze az élet, tőlük tanultam meg, hogy mi mindent nem tudok. Akkor vetettem bele magam az azóta klasszikus, de akkor „új” irodalomba. Akkor olvastam A puszták népét, Babits Jónás könyvét, Szerb Antal Magyar irodalom történetét. Az ő világirodalom-történetét böngészve pedig felfedeztem, hogyha száz életem lenne, és minden napnak negyvennyolc órája, az is kevés lenne rá, hogy mindent elolvassak, amit érdemes, vagy fontos. Azóta is, a magam műveltségi hiányainak pótlása jelenti számomra az olvasás második ágát, körét.

— Mi szabja meg ezen a területen a válogatást?
— Ahogy diákkoromban Szerb Antal, azóta is gyakran — az előző olvasmányom. Gide Kongói naplóját soha nem vettem volna kézbe, ha Illés Endre tanulmánya nem hívja fel rá a figyelmem. Hiszek abban, hogy az egyik könyv a másiknak nyit kaput. Tudatosan törekszem arra, hogy olvasottságom lépést tartson a korral. Ez világirodalomban természetesen ötletszerűbb válogatást jelent: a nagy sikerek, szenzációk követését. De a kortársi magyar irodalomban igyekszem minden fontosat elolvasni. Most éppen Lengyel József Attilájával ismerkedem…

— Ezek szerint általában nagyon is céltudatosan választod meg olvasmányaidat…
— Azért hiszed, mert még nem említettem olvasmányaim harmadik csoportját. Azt, hogy mindig is szerettem pusztán kedvtelésből, pihentetőül, ötletszerűen is olvasni. Gyerekkoromban a fiús könyvek kárpótoltak azért, amiért lánynak születtem. Faltam Mark Twain-t és a Robinsont, de talán egyik könyv sem volt rám olyan hatással, mint a Rejtelmes sziget. Magam sem tudom, hogy Verne ébresztette-e fel bennem az utazási vágyat, vagy azért hatott rám annyira, mert mindig bennem élt a kalandozások álma. Gyermekkoromtól szerettem az útirajzokat: a fantasztikusakat is, a hiteleseket is. Vernén kívül — Mikes Kelement. Ma is, valahányszor utazni készülünk, előtte hónapokon át könyvekből ismerkedünk, férjemmel együtt, a felfedezésre váró országgal, tájaival, történetével, irodalmával. Nem titkolom, hogy vonzanak a kalandok. De azért — nem minden kaland…

— Például.
— Tudom, hogy vannak nagy tudósok, akiknek a detektívregény — kikapcsolódás. Kipróbáltam én is, de rájöttem, hogy engem a krimi nem szórakoztat. Nem fogadom el a bűnözés logikáját, károsnak és unalmasnak érzem a bűnügyi regényt. A Kék fénynél mindig is jobban érdekelt, a világító, fehér fény! Azok a kalandok vonzanak, amelyek előbbre visznek, azok az emberi energiák, amelyek jó irányba törnek ki! De nagyon szeretem a humoros műveket is — Heltaitól Leacockig…

— Mikor jut ezekre időd?
— Lefekvés előtt, gyakran végigpásztázom a polcokat. Futtában újra olvasok egy Maupassant novellát, belelapozok egy szívemnek kedves Tolsztoj regénybe, felfedezem újra, hogy lám, Saint Exupery is megvan, hogy Homerost is újra kellene olvasni, azután leveszem a polcról ugyanazt a Karinthy kötetet, vagy Mark Twaint, amit a legtöbbször. Ezek a „jóestétkönyvek” valami olyasfajta megnyugvást adnak estére, mint a gyereknek a legkedvesebb mackója.

— Tehát ezek a kedvenceid?
— Félreértesz. Nincsenek kedvenceim! Mindenről könnyebben le tudnék az életben mondani, mint az olvasásról, de nem hiszek valamiféle elvont rangsorolásban. Másra van szükségem, ha szellemi élményt keresek, és másra foghúzás előtt, idegnyugtatónak.

— Pedig nagyon szerettem volna, ha búcsúzóban mégis választasz. Egy kötetet, vagy egy regényt…
— Ez a legnehezebb. Mert elmesélhetném, hogy édesanyámnak volt egy verseskötete, a Hatszáz magyar dal, abból szerettem meg a verseket. Vörösmartyt, Csokonait… És azóta is közelebb áll hozzám a klasszikus költészet a modernnél. Nekem a Toldi sohasem volt „kötelező olvasmány”, mindig gyönyörűség… Vagy hivatkozhatnék arra, hogy sokakkal ellentétben, én szeretek színdarabot olvasni. Leginkább Shakespeare-t és Shaw-t, ugyanazokat, akik színházban vonzanak. Ügy érzem, olvasás közben szabadabban szárnyalhat a képzeletem, mint amikor látom a színpadot…

— Tehát?
— Állapodjunk meg mégis — a Jónás könyvében!

— Te választasz…
— Azt hiszem, végül is ez az a mű, amelyhez életemben legtöbbször nyúltam vissza. És nemcsak azért, mert ez szerettette meg velem Babits Mihályt, ennek nyomán lettem kíváncsi a fordításaira is, hanem mert a Jónás nyomán átélt érzelmi vihar ébresztett rá a türelem és türelmetlenség, az igazságkeresés és a megbocsájtás drámájára. Az első olvasás okozta megrendülés, talán elhatározó szerepet töltött be az életemben. Megtanított az elhivatottság tiszteletére és arra, hogy az ember nem menekülhet sem önmaga, sem saját kötelességei elől. Hogy vétkesek közt cinkos, aki néma … Ez a költemény megjelenésekor, a fasizmus idején az emberség tankönyve volt, de számomra az maradt minden korban. Ezért érzem olvasmányaim között talán a legfontosabbnak, és a legkedvesebbnek is.

Földes Anna

Nők Lapja 1972/29. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Balla Demeter/Nők Lapja archívum