Kérdés: 14 éves vagyok, és azért írok, hogy kipanaszkodjam magam. Vasárnap van, úgynevezett pihenőnap. Én ezzel szemben 26 hete tanulok péntek estétől hétfő reggelig. És még a hétköznapok. A kérdésem csak ennyi: miért kell nekem és a többi gyereknek addig tanulni egyfolytában, amíg ideg-összeroppanást nem kapunk?? Holnap kémia, töri, biosz doga, megfűszerezve egy kis nyelvtan tollbamondással. Ön szerint ez normális dolog?
Utóirat: Azt hittem, ezzel vége a levelemnek. De nem. A nyelvtandolgozatom 1/2-ed lett. Mint megtudtam, az osztályzás így történik: öt feladatból hármat csináltam meg jól, így kb. hármas lett volna, de a tanárnő levonta a három feladatot az ötből. Ezért lett ilyen pocsék. Hát ez van. Kinéztem az ablakon. Olyan szép idő van kint, kedvem lenne kivinni a kutyát, és elfeledni a sulit. Olyan vagyok talán, mint a hercegnő a sárkány várában. De hol a királyfi, aki ettől megszabadít? Már nyolc éve várom.
Válasz: Én is várom a királyfit, de csak nem akar eljönni. Sőt: mintha minden jóakaratú reformmal még kicsit rosszabbodna a helyzet. Mivel vigasztalhatnálak?
Elmondom Neked, hogy a legutóbbi években végzett vizsgálatok szerint mindaz, amit az iskolában nagy kínnal megtanulunk – esetleg: a fejünkbe vernek – csak húsz százalékban járul hozzá az életben való későbbi helytállásunkhoz, beválásunkhoz, netán sikereinkhez. Nyolcvan százalékban egészen máson múlik a dolog. Biztos lesz, akinek szinte hihetetlenül hangzik, de jelentős részben érzelmeink határozzák meg, hogy mi lesz velünk a későbbiekben. Még pontosabban: érzelmi képességeink. Mennyire tudunk érzelmeket adni és elfogadni, dolgokat, helyzeteket, más emberek belső állapotait megérezni, átérezni. Ez pedig azon is múlik, hogy egészen kiskorunktól kapunk-e biztonságot nyújtó érzelmeket a hozzánk legközelebb állóktól, amelyeket a testi érintéstől kezdve a beszélgetésen, játékon, dúdolókon és meséken át közvetítettek nekünk, közöltek velünk. Később pedig: volt-e alkalmunk arra, hogy – úgyszólván tehetségünktől függetlenül – gyakoroljuk magunkat valamiféle művészetben. Mindezzel összefügg a másik fontos dolog is, amire az életben szükségünk van, és ez egy bizonyos fajta szociális készség, ügyesség a másik emberrel való kapcsolat fenntartásában (ami viszont megint csak elképzelhetetlen bizonyos érzelmi képességek nélkül). Kedves leveledet olvasva, melynek itt csak legfontosabb részét idézhettem, és elnézegetve jól formált írásodat és a levélpapírt, amelynek jobb felső sarkában egy gyönyörű cica – vagy netán fekete párduc? – sziluettje látszik, azt hiszem, hogy Te – hála családodnak és önmagadnak -jól készülsz az életre, és tényleg csak azért izgulhatunk, hogy az iskola túl sokat ne ártson Neked. (Mert hogy a mai iskola, úgy, ahogy van, testileg és lelkileg sokféle értelemben árthat a gyerekeknek, ezt, sajnos, megint csak vizsgálatokból, felmérésekből tudjuk.) Mint ahogy régóta tudjuk azt is, hogy a megtanult tananyag hetvenöt százalékát még az eminensek is elfelejtik mintegy öt év alatt, tehát elmondhatjuk, hogy annyi gyötrelemmel olyan sok felesleges dolgot a felejtés számára tanulunk, ahelyett, hogy természetes kíváncsiságunkat kielégítve, ismerkedhetnénk az érdekes világ érdekes jelenségeivel- és önmagunkkal – az iskolában. Nem a sok tananyag tájékoztat ugyanis a világról – és önmagunkról -, hanem a jól összeállított és élményszerűen hozzáférhetővé tett, tapasztalatokból fakadó ismeretek. Minél nagyobb tömegű a tananyag, annál gyengébb minőségű; és ahelyett, hogy eligazítana a világban (és abban, amiről éppen beszél), megzavar, tájékozatlanná tesz.
Ha már mindezt tudjuk, hátha egyszer majd mégis eljön a királyfi (már most is vannak olyan iskolák, ahol néha már úgy érezhetjük, mintha itt volna, aztán mindig újra eltűnik előlünk).
Nők Lapja 1997/18. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
