Kérdés: Hatodik osztályos fiam van, akit négytagú családban nagy szeretettel és odafigyeléssel nevelünk. Két és fél éves korában súlyosan megbetegedett, vesegyulladást kapott. Lesoványodott, kórházba került, s bár vele voltam bent hetekig, ez nagyon megviselte. Látnivalóan visszaesett a fejlődésében, és aztán később óvodás korában sem akart kiállni például verset mondani, és minden olyan dologtól húzódozott, amit felnőttek kértek tőle. Nem köszönt, nem beszélgetett. Az iskolában szépen megtanult olvasni, szépen is írt, de a matematika már ekkor nehezen ment. Délutánra fáradt volt, és én sajnáltam itthon is nyaggatni ezzel. De aztán kénytelen voltam tanítani, s volt olyan nyár is, hogy mindennap gyakoroltunk egy órát. Úgy tűnik, hiába volt. Mindenből elég jó tanuló, magyarból, angolból, biológiából, földrajzból, mindig négyes-ötös. A többi tárgyból is. De matematikából most már bukásra áll. Ha feleltetik, lebénul. Gyorsan haladnak az anyagban, rá külön nincs idő, a tanár úgy látja, az a baj, hogy nem figyel. Sokat töprengtem azon, hogy ha van dyslexia és dysgraphia, nem lehet-e, hogy a matematikával legyen ugyanilyen problémája egy gyereknek. Most már más tanítja hetente háromszor, én nagyon megkeseredtem ebben a küzdelemben. Szegény gyerekem az utóbbi időben már hadar és dadog is néha, a körmét rágja a sok gyötrés miatt. Amit szeret, azt szívesen tanulja. Van, aki azt mondja, az a baj, hogy nem elég vagány, nem elég nyitott, nem elég értelmes, vagy éppen nem akarja tanulni a matematikát. Mi lehet vele? Mit tegyünk? Hogyan segítsek rajta? Úgy tapasztaltam (magam is gyerekekkel foglalkozom), hogy nem ő az egyetlen, akinek súlyos problémái vannak a matematikával.
Válasz: Pontosan úgy van, ahogy mondja. A dyslexiához és a dysgraphiához hasonlóan számon tartja a szakirodalom az acalculiát mint olyan részkiesést, részleges zavart, ami a számolási képtelenségben mutatkozik meg. Kitűnő, jelentős eredményeket elért emberekről tudjuk, hogy képtelenek voltak számolásban a legminimálisabb eredményt is stabilan elérni – de akkoriban még az iskolák és a tanárok is némileg engedékenyebbek voltak, s lehetővé tették, hogy ezek az egyébként jó képességű emberek matematikából átcsusszannak egyik osztályból a másikba (talán ösztönösen is érezték, hogy itt valami sajátos problémáról van szó).
Manapság sajnos „nem érünk rá” a gyereket és sorsát így egészben nézni (és sokkal kevésbé, sőt egyáltalán nem hallgatunk megérzéseinkre), ezért aztán az acalculiában szenvedő gyerekek gyakran kerülnek nehéz, sőt reménytelen helyzetbe iskoláinkban (és neurotizálódnak a sok gyötrés következtében).
Ahogy az írás- és olvasászavart, úgy ezt a számolási (kalkulálási) képtelenséget is csak hosszan tartó, szakszerű kezeléssel lehet némileg feloldani. Ehhez általában olyan gyógypedagógusok értenek, akik ezt a kezelést külön is megtanulták.
Lehetséges, hogy ez a fajta részképességzavar gyermeke esetében összefügg kisgyerekkori betegségével. Az azonban, hogy valaki óvodás korában nem akar kiállni verset mondani, vagy nem köszön, teljesen természetes kisgyerekkori viselkedés, amit nem kell, hogy megelőzzön semmiféle kedvezőtlen esemény a gyerek életében. És: vannak visszahúzódó gyerekek – gyakran a legtehetségesebbek közül valók. Igaza volt, hogy a délutánra fáradt gyereket (minden gyerek fáradt délutánra, aki a mai iskolába jár), nem nyaggatta matematikatanítással. Mint később kiderült: úgyis felesleges lett volna. Ráadásul: minden szülő saját gyerekének legrosszabb korrepetitora. Azokat az órákat is sajnálom, amelyeket a szép nyári napokból matematikagyakorlással töltöttek. Leírásából az derül ki, hogy jó képességű, tehetséges, érzékeny gyerekről van szó (és szó sincs arról, hogy ne lenne elég értelmes, vagy hogy az lenne a baj, hogy nem elég vagány, nem elég nyitott – a tehetséges emberek sokszor visszahúzódóak és zárkózottak).
Úgy gondolom, hogy keresni kellene -talán logopédiai szakrendelésen érdeklődve – olyan gyógypedagógust, aki ért az acalculia kezeléséhez, a matematikatanárt és az iskolát pedig meg kellene győzni arról, hogy itt részkiesésről, azaz egy testi-lelki állapotról van szó, amin a bukás nem segít, csak ront. Valóban, nem kevés azoknak a gyerekeknek a száma manapság, akik az acalculia problémájával küzdenek egy egyre személytelenebbé váló, matematikailag egyre többet követelő és egyre kevesebb ember- és gyerekismerettel rendelkező iskolarendszerben.
Nők Lapja 1997/20. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
