Önarckép A-tól R-ig címmel tavaly egy könyvvel ünnepelték házasságuk és közös pályafutásuk huszadik évfordulóját. Az utóbbi időben gyakran tűntek fel az olasz televízióban showműsorok házigazdájaként is, aranylemezeik, örökzöld slágereik bejárták a világot Itáliától Ausztráliáig. Rendületlen optimizmussal, jókedéllyel, életörömöt sugallva éneklik át az éveket. A „Felicitá”, a „Sempre, sempre”, a „Libertá”, és megannyi hamisítatlan olasz dal előadói éppoly elválaszthatatlanok a színpadon, mint a magánéletben.
Két hollywoodi csillag, Tyrone Power és Linda Christian elsőszülött lánya, a negyvenévesen is kamaszos alkatú, madonna arcú Romina és a délolasz földművesek leszármazottja, A1 egy filmforgatáson találkozott egymással. A szép amerikai kamaszlány akkoriban ígéretes filmszínészi karrier előtt állt, de mediterrán trubadúrja „elcsábította” a zenés pályára.
Az „örök párt” 1988 decemberében ismertem meg személyesen. Akkor az esős tél hozta őket Budapestre egy koncertre a Sportcsarnokba. Nemrégiben a „Top Show” című tévéműsor meghívására tértek vissza. A meleg júliusi délutánon a hűs szállodaszobában folytattuk a közel három éve megkezdett beszélgetést…
Kiegyensúlyozottság, harmónia, derű áradt belőlük.
– Romina, mi a titka ennek az ideális házasságnak?
Romina: Mi más, mint a szerelem? Nagyon fiatalon kerültünk össze, én mindössze tizenhat éves voltam, A1 huszonnégy. És azóta szinte mindig együtt vagyunk, szakmai és magánéletünk teljesen összefonódott, kiegészíti egymást. Lehet, hogy banálisán hangzik, de mindig a szerelem adott erőt a munkához, és a közös munka még szorosabbá fűzte az érzelmi kötődést.
– Egyszóval ebben a kapcsolatban nincs féltékenység, szakítás?
Al Bano: Romina és én egyek vagyunk. Hiszünk a szerelem örökkévalóságában. Mi őszintén egy életre választottuk egymást, amikor családot alapítottunk.
– Igazi nagycsaládban élnek, távol a nagyvárosok zajától…
Al Bano: Dél-Itáliában, Brindisi mellett van az otthonunk. Meggyőződésem, hogy minden emberi lény számára alapvető feltétel a nyugalom, a csend. Ez a mi szakmánkban nélkülözhetetlen, hiszen életünk java része a nyilvánosság előtt zajlik.
– A gyerekek hogyan viselik a gyakori elválást, hiszen szüleik folyamatosan úton vannak: lemezfelvételek, koncertturnék, televíziós szereplések…
Romina: A két kicsi öt-, illetve hatévesek, rendszerint velünk utaznak külföldre. Ylenia, a nagylányunk már húszéves, neki ez nem okoz gondot, különösen most, hogy Londonban jár egyetemre, ahol angol és spanyol irodalmat tanul.
– Azt hittem, Ylenia is szülei nyomdokán halad, hiszen a Libertá című lemezen például duettet énekel Rominával.
Romina: Ez csak afféle hobbi nála. Ellenben Yari, a fiunk zenés pályára készül, és van is hozzá tehetsége. Gitáron és billentyűs hangszereken játszik, amellett dalokat komponál.
– Visszatérve a szülőkhöz, úgy vélem, Al előadóként szenvedélyesebb, érzelemdúsabb, míg Romina visszafogottabb. A közös munkában hogyan egészíti ki egymást a két karakter?
Romina: Al valóban igazi mediterrán lélek, míg én inkább az angolszász kultúrán nevelkedtem. Ennek a két világnak az összhatása érdekessé teszi a zenénket, legalábbis szerintem. Tudja, mi soha nem ragaszkodunk csökönyösen egyfajta ritmushoz, stílushoz, szeretjük a műfaji változatosságot.
Al Bano: Gyakran felkeresnek minket zeneszerzők különböző dalokkal, mondván: „írtunk nektek valamit, ami igazán a ti stílusotoknak felel meg.” Mire én rendszerint azt válaszolom: „Miért, szerinted mi a mi stílusunk?” Utálom a beskatulyázást, a különböző címkéket. Minden egyes dalunkkal arra teszünk kísérletet, hogy függetlenítsük magunkat a jól bevált sémáktól. Kötelességünknek érezzük, hogy mindig megújuljunk, elszakadjunk a régi sikerektől. Egy zenész számára nincs rémesebb, mintha önmagát ismétli.
– Amikor olasz zenészekkel, előadókkal beszélgetek, életkortól, stílustól eltekintve, mindig oda lyukadnak ki, hogy manapság egyre nehezebben exportálható az olasz dal. Igaz ez?
Romina: Én nem így látom, hiszen, ha csak a mi zenénket vesszük alapul, Európa számos országában jelen vagyunk: Németországban, Ausztriában, Svájcban, Görögországban, Spanyolországban. A régi nagyok közül például Milva vagy Mina változatlanul sikeres külföldön is.
Al Bano: Szerintem tényleg kevésbé exportképes az utóbbi években az olasz dal. Hol van már az az idő, amikor a világot meghódította a „Volare” vagy a „Ciao, bambina”?… A mai szerzők közül sokan és rosszul utánozzák az úgynevezett amerikai stílust, számos előadó életuntságot, reményvesztettséget sugall a dalaiban.
– Alról sokan azt mondják, hogy nagy tenorista lehetett volna.
Al Bano: Ugyan már! Ha operaénekes akartam volna lenni, az is lennék! Tudom, hogy megvannak a hangi adottságaim, és olykor énekelek is klasszikus olasz repertoárt, tenoráriákat. De minthogy szeretem a változatosságot, sokszor váltogatom a műfajokat, a bluest, a popot és a hagyományos tánczenét.
– Romina, végérvényesen lemondott a filmes karrierről?
Romina: Nem érzek nosztalgiát a filmszínészet iránt, bár, ha találnék nekem való szerepet, esetleg újra a kamerák elé állnék. De ahogy a közmondás tartja: egyszerre nem lehet két lovat megülni. A szabadidőmet fontosabb dolognak szentelem: a családomnak.
Szentgyörgyi Rita
Nők Lapja 1992/32. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Laurent SOLA/Gamma-Rapho/Getty Images