Scipiades Erzsébet emlékezetes írása a Nők Lapja archívumából.

A kalocsai női börtön az 1800-as években épült, nem börtönnek. Valamikor bíróság működött benne, ma háromszázkilencven bűnös lélek, köztük majd száz gyilkos nő, vagy ahogy errefelé mondják, száz életellenes elitéit hosszabb-rövidebb ideig tartó kényszerhelye.

– Velük, az életellenesekkel van a legkevesebb gondunk – mondta a börtönnevelő és a kapu szép halkan bezárult mögöttünk. – Az életellenesek ugyanis általában első bűntényesek, és miután letöltik a büntetésüket, többnyire nem kerülnek ide vissza.

– Kiket szoktak megölni? – tudakoltuk, miközben börtönfolyosóról börtönfolyosóra mentünk.

– Többnyire a férjüket. Konyhakéssel vagy méreggel, esetleg gyógyszerrel. Az öléssel majd minden esetben egy hosszú-hosszú, többéves vagy évtizedes viszály végére tesznek pontot.

– Ide, Kalocsára gyűjtik össze az ország egész területéről a női gyilkosokat?

– És Mélykútra.

– Elkülönítik őket?

– Nem. Nálunk a zárkásítás nem bűncselekmények szerint történik. Aki például a börtönben egy munkahelyen dolgozik, az egy körletbe is kerül: Zárkáink nagyok, tizenegy-tizennégy ágyasok. Kisebb, négy-hat ágyas zárkához csak a fegyház fokozatúak juthatnak. Az újonnan bekerültek bizony rettegve lépik át a kalocsai női börtön küszöbét. Mert az ideszállítás során túl sok rémhírt hallanak.

Rémhír-e a homoszexualitás?

– Legfőképpen a fiatalok félnek – a homoszexualitástól. Aminek van is alapja, hiszen egy életellenes nő hosszú éveket kényszerül nálunk tölteni.

– Önök, nevelők, tudnak-e ez ellen valamit is tenni?

– A homoszexualitás veszélyére már a legelső foglalkozáson felhívjuk az újonnan bekerülők figyelmét. A szép arcúakat külön is figyelmeztetem. Óvom őket attól, hogy cigarettát, kávét, szappant vagy sampont fogadjanak el a többiektől – úgymond a semmiért. A homoszexualitást nem tiltjuk meg. Csak akkor lépünk föl ellene, ha az személyiségi jogokat sért, ha zsarolással vagy tettlegességgel párosul. Az újonnan jötteknek persze sok mindenben alkalmazkodniuk kell. El kell fogadniuk a zárka belső szokásait, törvényeit. Hogy mikor, hányadikként mosakodhatnak meg, mehetnek vécére…

– A börtönnevelő beleszól-e a zárkatörvényekbe, vagy hagyja, hogy a közösség maga döntsön, szükség esetén maga ítélkezzen?

– Ha ezek a szokások, ítélkezések a közösség életét nem zavarják, akkor hagyjuk. Időnként panasznapokat tartunk, olyankor a zárkaproblémákat nyíltan, szemtől szembe tárgyaljuk meg.

– Egy-egy börtönnevelő hány elítélt lélekkel kell hogy törődjék?

– A szabadságolások ideje alatt százzal; jelenleg mintegy ötvennel.

– Lehet-e, és hogyan, börtönben nevelni?

– Hétfőnként úgynevezett kihallgatási napokat tartunk, melyeken mindenki előállhat a gondjával-bajával. Többnyire egészen kis üggyel keresnek föl. A kinti világban ezeket szóra sem méltatnák, ám itt bent, a zártság miatt a legkisebb feszültséget sem képesek levezetni.

– A női elítéltek miért nem érintkezhetnek férfiakkal?

– A büntetés-végrehajtási jogszabály kötelezően előírja, hogy a büntetés-végrehajtás ideje alatt el kell egymástól különíteni a nőket és a férfiakat, a fiatal- és a felnőttkorúakat.

– Ennek az elkülönítésnek van-e ésszerű magyarázata?

– Nem szabad megengedni a rossz koedukációt, azt a fajta erkölcsi züllést, melyben a férfiak általában kihasználják a nőket. A koedukációra a büntetés-végrehajtás történetében volt már példa, és nem normális férfi-női kapcsolatok alakultak ki. A huszonnégy órás eltávozási engedélyek ezt a problémát még csak az úgynevezett átmeneti csoportban oldják meg. A fogvatartottak, ha a büntetésükből legalább öt évet letöltőnek, várható szabadulásuk előtt két évvel átmeneti csoportba kerülnek. A fegyház- és a börtönfokozatúakat kivéve, őket illetik meg a kimenő, a városlátogatás, s nekik van lehetőségük arra, hogy a beszélőket kint bonyolítsák le.

– Hány perc beszélő jut egy elítéltnek? Önök a nevelés részének tekintik-e azt, hogy az elítélt mennyi ideig szólhat a hozzátartozójához?

– A beszélők gyakoriságát egy még érvényben lévő törvényerejű rendelet határozza meg. A fegyházasok kéthavonta egy órát beszélhetnek a hozzátartozóikkal, a börtönösök kéthavonta két órát, a fogházasok pedig havonta két órát.

– Mikor kaphat valaki jutalombeszélőt?

– Például akkor, ha rendszeresen kitakarítja az ebédlőt.

– Végül is miből lehet észrevenni, hogy az elítélt személyisége pozitív változásokon megy keresztül?

– Apró jelekből. Abból, hogyan viselkedik a zárkatársaival, a munkatársaival, hogyan viszonyul a közösséghez…

– Ahhoz a közösséghez, mely valójában torzult személyiségű emberek csoportjából áll?

– Nem feltétlenül állítanám ezt.

– Ön, mint nevelő, nem tartja torzult személyiségűeknek a gyilkosokat?

– A gyilkosokkal van a legkevesebb problémánk. Rájuk lehet a legmaximálisabban számítani. Nézze, nehéz eldönteni, kinek a személyisége torzultabb. Netán annak az asszonynak, akit a férje tizenkét évig üt-vág, s megelégelve ezt, az asszony egyetlen egyszer visszavág – egy konyhakéssel? Azt hiszem, a társadalom számára nagyobb veszélyt jelentenek azok a nők, akiknek a bűnözés az életformájuk. Mert emberségesebb-e az az asszony, aki csoportos rablást követ el, a sértettet agyba-főbe veri, s annak halálától csak a jó szerencse menti meg? Tudja, mi nevelők a börtönben másképp látjuk és értelmezzük a bűnöket.

Ki megy ma börtönőrnek?

– Mi késztet manapság egy nőt arra, hogy börtönben legyen fegyőr vagy nevelő?

– Azt tartom, hogy az a nő, aki már egészen pici korától börtönőr akar lenni, azt sürgősen pszichiáterhez kell vinni. A nevelők és az őrök nagy többsége azt hiszem úgy sodródik ide, amivel persze nem akarom minősíteni őket. Van, aki családi hagyományokat követ – már az édesapja is börtönőr volt. Másvalakinek meg fölszámolták a munkahelyét. Az enyémet is. A mi torzulásunk egyébként abból adódik, hogy az elítéltben mindig az esendő embert látjuk. A bíróság hivatalból föltárja, mi vezetett a bűncselekmény elkövetéséhez, ám itt, a börtönben annyira más a megítélés alapja. Időnként persze eszünkbe jut: „Úristen, ez az az asszony, aki a gyerekeit ölte meg – gázzal!” Ám ezen túl kell tennünk magunkat. Mert az elítélttel szemben nem lehetnek fenntartásaink, előítéleteink. Hiszen akkor képtelenek lennénk őket segíteni; holott az a mi alapvető kötelességünk, hogy fölkészítsük őket a szabad életre.

– Ezért engedik be a beszélőkre a kisgyerekeket is?

– Az elítéltet látogathatja a saját kiskorú gyermeke.

– Még akkor is, ha az anya a gyermekeinek a kistestvéreit ölte meg?

– Miért ne. Ha az elítélt ragaszkodik az élő gyermekeihez! „Vegye tudomásul, jogásznő – mondta nekem az egyik ilyen elítélt -, én azt a két gyermeket nem bántottam. Egy ujjal sem!” Lehetséges, elképzelhető, hogy az anyai érzelmek vagy a bűnbánat majd afelé viszi ezt az anyát, hogy a megmaradt két gyermekéről normálisan gondoskodjék.

– Nem értem, mitől térne jobb belátásra az a gyilkos, aki a börtönéveit a zárkaközösség szigorú, néha embertelen szabályai szerint tölti?

– Tudomásul kell vennünk, hogy a börtönben kényszerközösségek léteznek, s hogy az elítéltek igazából önmaguknak vannak kiszolgáltatva, de annak aztán keményen. Éppen ezért rengeteg a gondunk az intézetben nevelkedett elítéltekkel. Iszonyú agresszivitás munkál bennük, és rendkívül nehezen tűrik az itteni viszonyokat. Talán mert az egész életük így ment el. Nem csoda hát, ha elegük van az egészből.

Halálos monotónia

– Tegnapelőtt az egyik volt intézetis fogva tartott beleszúrt a saját nyakába meg az oldalába egy drótot.

– Azért, hogy kórházba kerülhessen?

– Én is azt kérdeztem, miért? Azt felelte, mert vagy huszonöt éve ül. Tessék? – kérdeztem. – Hiszen alig múlt huszonöt. „Lehúztam tizenkilenc évet állami gondozásban, utána két hétig szabad voltam. Akkor lecsuktak közveszélyes munkakerülésért és üzletszerű kéjelgésért. Ültem érte Mélykúton. Onnan szabadultam, majd négy-öt hónap után, rablásért, ide kerültem három-négy évre.” Az intézetisek számára a börtön egyet jelent az elviselhetetlen monotóniával.

– Miért nem változtatják meg akkor időnként a napirendi időpontokat? 

– Ahol ennyi ember él együtt, ott kell valami rendszer. Ha az elítélt délelőtti műszakban dolgozik, akkor bizony reggel négykor kel. Itt valóban mindennek szabott ideje van.

– Hány percet tölthet szabad levegőn a rab?

– Negyvenet, negyvenötöt naponta. De ebből vagy tíz percet elvisz a le és fölmenés. Kicsi a börtönudvarunk. És nem is lenne célszerű mindenkit egyszerre leengedni. Mert esetleg az ellenségek leszámolnának egymással. Nézze – mondta a börtönnevelő és kibocsátott az ajtón itt előbb-utóbb mindenkinek idomulnia kell a rendhez. A saját helyzetét könnyíti meg az elítélt, ha rájön arra, hogy érte tiltunk, s nem ellene.

Scipiades Erzsébet

Nők Lapja 1992/39. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Nyitókép: Falus Kriszta / Nők Lapja archívum