Egy isten háta mögötti székely faluban, fenyőfák árnyékában állt egy öreg, vastag falú, fehérre meszelt kúria, és az ebédlő falán, óarany füsttel bevont ovális keretben volt egy festmény. A kicsi lány, aki voltam, tán négyéves lehetett. Magasan volt a kép, hát odahúzta alá nagyapó karosszékét, feltérdelt rá, és úgy bámulta az arcokat, megannyi férfi arcát. Legjobban a legnagyobb szakállú robusztust szerette. Egyszer, amint épp a kép előtt a széken térdepelt, belépett nagyapó, és a kislány megkérdezte: Nagytata, kik ezek a bácsik? Nagyapó a karjába vette – így a kislány pont az arcokkal egy magassági került –, megcirógatta az arcát, úgy mondta: – Rokonok! Jól néz meg őket, hogy ha nagylány leszel is, emlékezzél rájuk! Azt már édesapám mesélte el, jóval később, hogy az államosításkor, amikor kirámolták a lakást, az egyik rekvirálónak megtetszett az „arany” keret. Leakasztotta a képet, beletaposott és kitépte a vásznat, pedig tán nem is sejtette, hogy a „rokonok” Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagy Sándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly – az aradi vértanúk voltak.

Abban a hol volt, hol nem volt régi ebédlőben a sok családi kép között volt egy barna dagerrotípia. Egy vénségesen vén obsitos katonát ábrázolt, ükapámat, Nagy Boldizsárt. Tizenöt éves volt a szabadságharc idején. A mi falunkban, Etéden szervezték meg az önkéntes székely hadosztályt, és hiába tiltotta meg az édesapja, hogy jelentkezzen, nem volt maradása.

Az éj leple alatt szökött meg, írt egy búcsúlevelet, az istállóból elkötött egy lovat, és illa berek, a hadosztállyal, Segesvárig. Ott egy kozák a bal fülétől az orráig mély sebet ejtett az arcán. A forradás a képen is jól látható. Büszke volt rá haláláig, hogy Bem seregében harcolt. De aztán jött a fekete leves: büntetésből, mint annyi, ma már névtelen társát tizenkét évre, közlegénynek besorozták egy Olaszországban szolgáló osztrák hadtesthez. Talán ükapám miatt van, hogy úgy érzem, nemcsak a tábornokok, hanem ezek a névtelenek is nekem mind rokonaim. Néhány éve róluk beszélgettem Katona Tamás történésszel, és mert számomra kedves témáról szólt, megőriztem a hangfelvételt. Ha közeleg október 6-a néha előveszem, hallgatom. Ez az én privát megemlékezésem. De – gondoltam a minap – miért ne emlékezhetnénk a neves és névtelen vértanúkra együtt is?

– Professzor úr, én úgy tudom, hogy a világosi fegyverletételkor mindenkinek kegyelmet ígértek, és még Paszkevics tábornok is amnesztiát követelt. Miért ítélkeztek akkor ilyen könyörtelenül felettük?
– Ez a megtorlás, noha a huszadik századból visszatekintve már nem tűnik olyan véresnek, példátlanul kegyetlen volt. Az volt a meglepő, hogy elsősorban a katonák és nem a politikusok ellen irányult. Közülük is felakasztottak ugyan néhányat, hogy példát statuáljanak. De pontosan megválogatták, hogy kik kerüljenek egy-egy ilyen csoportba. Pesten fölakasztották a szabadságharc két kiváló kormánybiztosát, Csány Lászlót és Jeszenák János bárót. Ez az osztrákok fellázította nemzetiségeknek tett engedmény volt: ha már nem érték el azokat a célokat, amelyekért hadba mentek, legalább ennyit kapjanak, végkielégítésül. Aztán volt egy sajátos per, ennek ítélete főleg a parlamenti és kormányszerveket sújtotta. Perényi Zsigmond bárót, a felsőház alelnökét, Szacsvay Imrét, az Országgyűlés képviselőházának jegyzőjét és Csernus Manó tisztviselőt együtt akasztották föl. Ezeknek az embereknek az volt a veszte, ami a katonatiszteknek is: letették az esküt a magyar alkotmányra, és hűek maradtak halálukig.

– A tisztek közt akadt olyan is, akit átvezényeltek a magyar seregbe.
– Az aradi vértanúk közül Poeltenberg 1848-ban még kétségbeesetten küzdött azért, hogy ne kelljen a Sándor-huszárokkal Magyarországra jönnie. Megírta például a bécsi Hadügyminisztériumnak, hogy hajlandó akár Olaszországban, az ellenség előtt szolgálatot teljesítő német lovas ezredhez elmenni rangban legfiatalabb kapitánynak, csak ide ne kelljen jönnie. Mire Latour azt válaszolta, hogy a katona nem kér, hanem oda megy, ahová küldik. Ő ide jött, fölesküdött az alkotmányra, és megtartotta az esküjét, mindhalálig. Igen keserves haláláig. Apró, csúnya, bikanyakú ember volt, és a hóhér ezt a bikanyakat rettentő nehezen tudta eltörni. Ő volt az első a kilenc, kötél általi halálra ítélt tábornok közül, úgyhogy a többiek láthatták, mi vár rájuk.

– A vértanúkról megemlékezünk, de hány név merült feledésbe…
– Tökéletesen elfelejtettük azt a tizenhárom embert is, akiket Pozsonyban végeztek ki ’49-ben. Pedig ez a város is megadta a maga tizenhárom vértanúját. Volt köztük például egy színházi súgó, aki Windisch-Grätzről súgott valami csúnyát. A hadbíróság előtt megpróbálták menteni, mert sajnálták szegény Dressier uramat. De ő önérzetesen elismerte, hogy mit mondott.

– Vesztére.
– Kivégezték a pozsonyi evangélikus lelkészt, a kitűnő szónokot és lelkész létére meggyőződéses forradalmárt, Rázga Pált. Fölakasztottak két kiváló honvédtisztet: Gruber – magyarosított nevén Gödrössy – kapitány uramat, a honvéd tüzérség egyik megszervezőjét, Lipótvár parancsnokát, és Mednyánszky László bárót, aki nem óhajtotta a várat harc nélkül átadni az osztrákoknak. Windisch-Grätz halálra ítélte őket, de ezt az ítéletet voltaképpen esze ágában se volt végrehajtani. Ám ekkor Haynau vette át az osztrák hadsereg főparancsnokságát. Magyarország teljhatalmú polgári és katonai kormányzója lett. Azonnal kivégeztette őket. A halálos ítéleteket se kellett fölterjesztenie Becsbe, jóváhagyásra. Csak a kivégzés megtörténtéről küldött jelentést.

– Tehát nem vesztegették az időt. Ha kedvem volna ironizálni, azt mondanám: Milyen praktikus megoldás.
– Valóban az volt. Schwartzenberg herceg, az osztrák miniszterelnök, akit Széchenyi találóan „halovány vámpír” néven emleget, kifejezetten a bosszúállás pártján volt. Ám a nemzetközi közvélemény nem nézte jó szemmel a megtorlást. Még Palmerston, brit külügyminiszter is, aki egyébként helyeselte az orosz beavatkozást, azt mondta: az ilyen barbárok, mint az osztrákok nem érdemlik meg, hogy ember névvel illessük őket.

– Az orosz cár se helyeselte a vérfürdőt…
– Mi több, meg is sértődött, hiszen ő is azt tanácsolta Ferenc Józsefnek, hogy „kegyelmet a megtévedteknek”, s ezen a katonákat értette. Úgy gondolta, hogy az igazi bűnösökre, a politikusokra kell lesújtani. Fordítva történt. Ám az a tény, hogy Haynau szentesítette az ítéleteket, egyben megkönnyítette az osztrák kormány dolgát. Azt mondhatták: kérem, voltaképp ez a Haynau csinált minden disznóságot. 1852-ben meghalt Schwartzenberg, ’53-ban nyugdíjas Haynau, de akiket elítéltek, azok 1856-ig börtönben rohadtak.

– Finoman szólva ott felejtették őket… Szánt szándékkal?
– A fiatal császár anyja, Zsófia főhercegné hatására, de a maga feje szerint is úgy gondolta, hogy a lázadóknak ott a helye. Nagy szerencsénk volt, hogy Ferenc József, ez a nagyon sovány, acélosan kék szemű, a munkában magát állandóan emésztő, szűk látókörű fiatalember egy csodálatos szép lányt vett feleségül, a későbbi Erzsébet királynét, aki nemcsak gyönyörű volt, hanem kicsit már huszadik századi szemmel is nézte a tizenkilencedik század közepét, és a megtorlással végképp nem értett egyet. Eleinte tán csak romantikus hajlandóságból, később tudatosan próbálta befolyásolni az uralkodót. Amikor második kislányuk megszületett, kieszközölte, hogy a honvédtisztek amnesztiát kapjanak.

– Bona Gábor Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban című, kiváló könyvében olvastam, hogy a szabadságharc idején ezerharminc tábornok és törzstiszt irányította a magyar honvédséget. Világos után ötszázan kerültek a császáriak kezére, közülük huszonkettőt kivégeztek, tizenketten a fogságban haltak meg, többségüket – kétszázhatvanhat főt – pedig sokévi várfogságra ítéltek. Végül is kik kaptak amnesztiát?
– Azok, akik már mint nyugdíjas tisztek álltak be a honvéd seregbe.

– Ha már szóba került: Miért vállalta annyi volt császári-királyi nyugalmazott tiszt, hogy a „magyar-oldalon” mégis beáll a harcba?
– Az osztrákok sommásan azt mondták: azért, mert gyors előmenetelt akartak. Akkoriban, ha valaki elérte a századosi rangot, nyugdíjba ment, mert a nekik juttatott összeg elég volt a megélhetésre. Az aradi vértanúk közül eredetileg ezt tette Dessewffy és Nagy Sándor József is. Ám 1848 márciusában a kormány bejelentette, hogy a haza veszélyben van, és kérte a volt tisztek jelentkezését. Ekkor jelentkezett szolgálatra ismét Görgey Artúr kilépett főhadnagy, Lázár Vilmos kilépett hadnagy és sok társuk, tucatszám. Java részüket a polgári átalakulás vállalása hozta a magyar oldalon harcolók soraiba.

– Bona Gábor adatai szerint a tisztikar 69 százaléka volt magyar, 15 százaléka német, 4 százaléka lengyel és 3 százaléka szerb-horvát származású. Az aradi vértanúk kapcsán gyakran emlegetik ilyen-olyan éllel, hogy némelyikük magyarul se tudott. Mégis kitartottak az ügy mellett. Miért?
– Mert hitték, hogy az igazság oldalán állnak.

– A katonák egyik-másik tábornokot mitikus hősként tisztelték, még életében. Legendák keringtek például Damjanichról…
– És sok vitéz vezetőt ki nem állhatták, például Dembinskit. Ő ugyanis rendszerint elfelejtett gondoskodni a katonái gyomráról. És egy hadsereg, amelyiknek nincsen lőszere és nem kap enni, egy idő után vonakodva harcol.

– Görgeyt kegyetlennek tartották…
– És mégis imádták, igaz, sokszor az igazságtalanságig kegyetlen volt, de borzasztó heves igazságérzet élt benne, és nem tűrt foltot a mundér becsületén.

– Milyen ember volt Bem apó?
– Róla köztudomású, hogy csatába indulás előtt rendszerint két-három embert főbe lövetett. Azokat, akik raboltak. Tehát annak ellenére imádták őket, hogy nem volt paradicsomi életük a tábornokok keze alatt. Biztonságban érezték magukat és tudták, hogy vezetőik a katonák minden gondjában-bajában osztoznak.

– Ilyen volt például Damjanich…
– Ő katonái társaságában, a földön fekve, köpenyébe burkolózva aludt. Ez a köpeny aztán az aradi hóhér tulajdona lett, aki később, mint pesti hóhér ebben a hatalmas, zsinóros, nyers színű köpenyben járt ki, ha vidéken kellett hivatását gyakorolnia.

– Haynau pribékjei a polgári lakossággal se voltak kíméletesebbek. A szabadságharc után több mint száznegyven embert végeztek ki.
– Haynau nagyobb dicsőségére a nagyigmándi papiakban először néhány katolikus plébánost és református lelkészt akácdorongokkal vertek holtra. Utána odahivatták Szikszay és Nonspart lelkész urakat, hogy szolgálatukat teljesítsék. Meg is érkeztek, de mint kiderült, nem azért kérették őket, hogy betegeket vigasztaljanak vagy feladják az utolsó kenetet, hanem mert agyonlövik őket.

– Bőségesen aratott a halál…
– És nem tudjuk, hogy egyik-másik betyár, aki az igazságszolgáltatás kezére került, nem bujdosó honvéd volt-e. De van még egy kivégzés, amiről mindig hallgatunk. Egy kóspallagi parasztemberről, Fekete Imréről van szó. Neki az volt a bűne, hogy mint egy gerillacsapat tagja elfogott egy osztrák futártisztet. Nem ölte meg, nem fosztotta ki. Elvette az iratait, és másnap, amikor már veszélytelen volt, szabadon engedte. A futárok megtámadása rögtönítélet alá esett. Kivégezték, de nem volna szabad megfeledkezni róla.

– Batthyány miniszterelnök kivégzése volt tán az utolsó csepp a pohárban.
– Néhány éve jelent meg Urbán Aladár könyve, melyben végre kimondja, hogy nemcsak kiváló ember, de rendkívüli képességű miniszterelnök is volt, nem holmi megalkuvó arisztokrata, amilyennek az elmúlt évtizedekben politikai opportunizmusból megpróbálták kijátszani őt, hogy a holttestén keresztül is egy Rákosira emlékeztető Kossuthot emeljenek minél magasabbra.

– Simonffy József volt honvéd alezredes sorait nem lehet megindultság nélkül olvasni, aki a vasban letöltött börtönévekre visszaemlékezve azt írja: bárcsak hajtották volna végre a halálos ítéletet, amit eredetileg kiszabtak rá. Számon se lehet tartani szinte, hányan lettek a börtönben öngyilkosok, hányan tengődtek egy évtizeden át kegyelemkenyéren, pedig az emigráns tisztek példája is azt bizonyítja: javarészt kiváló katonák voltak. Asbóth Sándor például az amerikai polgárháborúban szerzett altábornagyi rangot – és folytathatnánk a sort.
– A szabadságharc után legtöbbjüknek új egzisztenciát kellett teremtenie. Görgey is 1867-ben, hazatérése után egy ideig mint alagútfúró kétkezi munkát végzett. Aztán ott volt az a rengeteg szerencsétlen rokkant, aki kétkezi munkára is alkalmatlan volt. ’67 után a honvédegyletektől ugyan kaptak valami segélyt, de bizony abból csak tengődni lehetett.

– Tudom, hogy a történelemben nem tehető fel a mi lett volna, ha? kérdés, mégis megkockáztatom: mi lett volna, ha a nemzet nem vállalja ezt a mérhetetlen áldozatot?
– A szabadságharcot csak a nemzet önbecsülésének és az elért vívmányoknak a teljes feladásával lehetett volna elkerülni. Bécs nem óhajtott egyezkedni. Ezt a harcot ránk kényszerítették. Hála istennek, az országban volt annyi érettség és nagyság, hogy nem az esélyeket latolgatta, hanem síkra szállt. És hogy nem eredménytelenül, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a küzdelmet az osztrákokkal legalábbis döntetlenre kihúztuk. Európa legerősebb hadseregére, több mint kétszázezer katonára volt szükség, hogy leszámoljanak a „magyar üggyel”.

– Mégis tragikus, hogy ez a két hadsereg leverte a szabadságharcot…

– Tragikus, de nem restellni való. Letettük a fegyvert, feltétel nélkül, nem lehetett mást csinálni. Az augusztus 10-ei minisztertanács jegyzőkönyvében olvasható, hogy Kossuth és a kormány úgy határozott, hogy ha nem sikerül az orosz cárt rábírni arra, hogy valamelyik gyermeke vagy veje számára elfogadja a magyar koronát, vagy ha nem sikerül Paskevics tábornagyot a magyarok és osztrákok közti közvetítésre rábírni, akkor mi feltétel nélkül letesszük a fegyvert az oroszok előtt, és minden további felelősség rájuk hárul. Görgey tehát csak végrehajtotta ezt az utasítást. És ezen nem volt joga sem Kossuthnak, sem az emigrációban bárkinek felháborodni. Végezetül pedig a szabadságharcnak ilyen példátlan vitézséggel, a matematikai esélyek ellenére ilyen hosszú ideig sikeresen történt megvívása volt aztán az oka, hogy 1867-ben az osztrákok velünk egyeztek ki, nem mással.

Baló Béni református lelkész visszaemlékezése (részlet)

„Utricka most Damjanichhoz közeledett:
– Kérem, százados úr!
Damjanich megvetően nézett rá:
– Azt gondoltam, én leszek az utolsó, mert a csatában mindig első voltam.
Nehezen szállott le a szekérről a lelkészek támogatásával. Vécsey… most odasietett Damjanichhoz, és többször megcsókolta, amíg a porkoláb a láncokat szedte le a hősök virágáról. A pribékek megragadták őt.
– Hohó, lassabban – szólt Damjanich. – Nálam nélkül úgysem mentek semmire. – A bitó alá állván fölsegítették a zsámolyra. Egy fejjel volt magasabb a bitófánál. A hóhér zavarban volt, s utasításokat adott, hogy a hős lábait hogy kapják föl majd, midőn a test zuhan a zsámolyról… – Szegény Emíliám! Éljen a haza! – kiáltá a hős, kinek törött lábát térdben akarták hajlítani a pribékek, míg fönn a mester kínlódott a szilárd nyakcsigolyával. A vértanú iszonyúan szenvedhetett, mert teste hol összerándult, hol meg kiegyenesedett. Tichy őrnagy kigyönyörködhette magát Damjanich kínjaiban: a hatalmas lélek nehezen hagyta el a hatalmas testet.”
Nagy Emőke

Nők Lapja 1992/40. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Ismeretlen – http://wwwold.sztaki.hu/~smarton/index_2008_oktober6.htm, Közkincs, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=7929630