Száz évvel ezelőtt pokolian aktuális lehetett volna nálunk ez a 304 esztendős francia komédia, a klasszikus tragédiaköltő, Racine, egyetlen vígjátéka. A jogászvirtus és fülemüle-perek korszakában, valószínűleg Pannóniában is többen szisszentek volna fel a Pereskedők csipkelődése hallatán — paragrafusokkal handabandázó prókátorok ás fáradhatatlanul pereskedő ügyfelek. Akik, akárcsak a párizsi ősbemutató jogásznézői, találva érezték volna magukat, s veszélyben a tekintélyüket. Mert e komédia köntörfalazás nélkül kimondja, hogy az igazság polgári templomában, sokszor nagyon is profán csatározások folynak. A jogászok jól felfogott érdekből, az ügyfelek unalomból is pereskednek. S még szerencse, hogy a fekete talár alkalomadtán elég bő ahhoz, hogy eltakarja a többiek, a szerelmes fiatalok furfangját.
Még azt is el tudom képzelni, hogy akkoriban a hazai jogászok, párizsi mintára, kifütyültetik a komédiát. Talán nem is volna olyan nehéz dolguk, hiszen Racine – Moliére-rel ellentétben – soha nem vert igazán gyökeret a magyar színpadon, s egyetlen komédiája, valljuk be, nem is igazán alkalmas arra, hogy a szerzőt életművéhez méltó helyre állítsa egy más ország más hagyományú színházi kultúrájában.
Mostanra azonban már ez a feltételezett jogászi szenvedély sem izzik: nem hiszem, hogy bármelyik ügyvédi munkaközösség tiltakozását jelentené be Kendmegh bíró hivatalában. És sem az alperesek, sem a felperesek nem indítanak becsületsértési pert a szerző, vagy Sándor János rendező ellen. Pedig, feljelentők, kellemetlenkedők, fülemüle-perek, oktalan jogi hercehurcák ma is előfordulnak. És akad kortárs Hepczia úr is, vagy Szurka kartásnő, aki, mióta grófi címét és kastélyát elvesztette, főként társbérlőinek életét teszi pokollá. Mindennek a társadalmi súlya azonban nem olyan nagy, hogy ettől önmagában lázba jöjjenek a nézők, lázba jöjjön a kritika.
És ezt alighanem a Gyulai Várjátékok szervezői, s a komédia színpadraállítói is sejtették. Olyannyira, hogy Sándor János rendező nem is próbálta felerősíteni a mű megfakult társadalmi aktualitását, hanem megelégedett változatlan érvényű, majdnem moliére-i humorával. Azt tetézte meg a siker érdekében a komédiások komédiázásával, néhány ötlettel, no meg dallal, mókával.
Szerencsére, van két biztos szövetségese: a környezet és a fordítás. A néző még be sem ért a várudvarra, a fényben csillogó tó, a fűzfák égre rajzolódó sejtelmes körvonala, az esti világításban még hitelesebben ódon várfal vonzása máris bűvkörébe vonja. Azután elfoglalja helyét a nézőtéren, s máris készséggel nyújtja, egyik kezét partnerének, a másikat Tháliának. S amikor a várjátékok ismerős szignálja után, felhangzik a francia komédia magyar szövege, a nyelvi varázs és lelemény, a költői humor azt az illúziót keltik, mintha Racine főként azért írta volna a Pereskedőket, hogy Illyés Gyula lefordíthassa.
De sem a környezet, sem a költészet varázsa nem hallgattathatja el teljesen a darabválasztással kapcsolatos kételyeinket. Vajon nem kínálkozott volna ennél művészileg, eszmeileg élőbb, a helyszínhez, várszínpadhoz szorosabban kötődő klasszikus komédia előadásra? A legjobb alakítást Dégi István nyújtotta. Igaz, kedvvel komédiázott, mulattatott — bár néha túl harsányan — Horváth Gyula is, s a fiatal Tímár Bélára, Kurta János kapus szerepében, máris oda kell figyelni. De Pap Éva és Tordy Géza bizony eléggé kánikulai alakítást nyújtottak. A Leandert alakító Somhegyi György pedig Racine hősét, a nyári operett produkciók valamely bonviván szerepéhez közelítette. Izabella és Leander énekkettőse, mintha csak a képernyőn elmulasztott slágerfesztiválért kívánta volna kárpótolni a premier közönségét.
A gyulai per abszolút győztese, Racine ítélete szerint, Ámor lett. Akinek sikerült nyilával kiharcolni a szerelmesek boldogságát. A nézőtérre idézett tanúk pedig — helybeliek és nyaralók — az előadást követő taps bizonysága szerint, elégedetten fogadták az ítéletet és az előadást.
Földes Anna
Nők Lapja 1972/32. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Szalay Zoltán
