Kérdés: A férjem nagyon elfoglalt ember, igaz, hogy „értünk dolgozik”, de gyakran ideges és feszült, és ilyenkor itthon azt kívánjuk, hogy bár dolgozna kevesebbet, de lenne jobb kedvű. (Néha maga is belátja, hogy így volna jobb, inkább lemondanánk egy-két dologról, de nem tudja megtenni.) Ha aztán időnként mégis részt vesz a családi ügyekben, rettenetesen aggályos. Nem mondom, sok ijesztő történetet hall manapság az ember, de én mégis úgy gondolom, hogy 11, 13 és 15 éves gyerekeket (két fiú és egy lány) nem lehet úgy nevelni, hogy nem bízik meg bennük és talpraesettségükben az ember. Én elengedem őket kirándulni, biciklizni, strandra a barátaikkal. A két nagyobbikat több napra is elengedtem már a barátaik nyaralójába, ahol öt-hat gyerek gyűlt össze, s egy mama volt velük. Pénzt is adok nekik, amennyit kérnek, s aztán elszámolnak vele. (Pár száz forintról, több nap esetén egy-két ezer forintról van szó.) A férjem, ha ráér velünk foglalkozni, mindezt helyteleníti. Szerinte a mai világban jobban kell vigyázni a gyerekekre, túl sok veszély leselkedik rájuk, és ebben a korban, még nem ismerve a pénz igazi értékét, nem alkalmasak arra, hogy az odaadott pénzzel szabadon gazdálkodjanak. (Ugyanakkor ő már hétéves korában keresett, üvegeket hordott vissza, és szabadon osztotta be a pénzét, mint ezzel gyakran büszkélkedni szokott.) A nyári programok idején vitáink mindig megszaporodnak. Ami a legjobban fáj nekem, a gyerekek néha már szinte örülnek, ha „apa nincs itthon”, holott szeretik az apjukat. Én meg időnként a kelleténél is jobban szorongok mostanában, ha elengedem őket, mert „mi lesz, ha mégis történik velük valami”. Rémülten veszem észre magamon, hogy amire máskor habozás nélkül igent mondtam a gyerekeknek, most egy pillanatra eltöprengek rajta: Engedjem? Ne engedjem? Mi itt a megoldás?
Válasz: Nehéz kérdést vet fel.
Ki vállalhatja a felelősséget azért, hogy ha azt tanácsolja, hogy bánjon életkoruknak megfelelően a gyerekekkel – ahogy ezt Maga is teszi és írja -, s a gyerekeket netán mégis valamiféle baj éri (szerintem nem azért, mert életkoruknak megfelelően bántunk velük), hogy lám, ő tanácsolta, hogy „tessék csak nyugodtan elengedni”? Senki.
Ezt a felelősséget mindenkinek magának kell vállalnia, és biztos, hogy nehéz helyzetet teremt, ha a szülők között vita van ebben a kérdésben.
Azt azonban tudnunk kell, hogy az ideges, feszült, aggályos, aggódó szülő nem a gyerekek érettségét és a körülményeket – valamint a gyerekek önállósági szükségleteit-mérlegeli higgadtan, amikor tilt, vitatkozik, aggályokat közöl, hanem gyorsan és a maga számára „megnyugtatóan” meg akar oldani egy kérdést, amibe nem is bocsátkozott bele. A „megnyugtatóan”-t azért tettem idézőjelbe, mert valójában, ha minden úgy történik is, ahogyan ő tartja jónak – nem fog megnyugodni, ugyanolyan feszült marad, sőt, nagy a valószínűsége annak, hogy egyre aggályosabb lesz. Ebben a vitában ugyanis nem a gyerekekről van szó, hanem a felnőtt feszült, ideges állapotainak kivetítéséről a megoldandó kérdésekbe. (Azt is mondhatnánk, hogy a határozott, kívánságával ellenkező döntés fogja valójában „megnyugtatni”, levéve válláról a felelősséget.)
A probléma tehát – bár persze, hogy van reális háttere is – valójában nem a gyerekek, nem a nevelés, nem az engedni vagy nem engedni problémája, hanem az apa állapotáé. Biztos, hogy tőlünk egy kicsit nyugatabbra, hasonló feszültségek esetén az apa már megtalálta volna azt a szakembert, aki segítene némileg oldani feszültségén, s ezzel segítene a családon is. Magyarországon is megvannak ma már a megfelelő intézmények, csak az emberek még túl ritkán látják be, hogy ezek felkeresése nem szégyen, hanem egyfajta megoldás lehet egyéni és családi életükben.
Nők Lapja 1997/28. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
