„Baj, ha a nagymama elkényezteti a gyereket?”

Kérdés: Férjemmel együtt igyekszünk normálisan nevelni egyszem lányunkat. Most nyolcéves. Az utóbbi időben gyakrabban szorulunk rá a nagymamára, mert én is bekapcsolódtam a férjem vállalkozásába, és időnként a gyereket nincs hova tenni. Most, hogy iskola sincs, még jobban megszaporodnak a nagymamánál töltött órák és napok. A nagymama – a férjem édesanyja – nagyon kedves, Magdi szereti is őt, szívesen megy, csak az a baj, hogy ott „mindent megkap”. Ha akar, egész nap tévézik vagy videózik – igaz, hogy ez nagy könnyebbség a nagymama számára –, miközben rágja a rágót vagy más cukorkát, és ha megszomjazik, természetesen nem vizet iszik, hanem kizárólag valamiféle szörpöt. Mivel a szabadba nem nagyon mennek ki, játszani nem játszanak (még mesélni is ritkán mesél az anyósom, butaságnak tartja a meséket), Magdi mire hazajön, meglehetősen nyúzott, fáradt és ideges. A férjem próbált már beszélni az édesanyjával, hogy inkább engedje le a gyereket az udvarba, vagy át a szomszédokhoz, ahol vele egykorú kislány van, és ne tévézzen annyit, ne rágjon egész nap valamiféle édességet, igyon vizet, ha szomjas stb. De a nagymama azt felelte, hogy legalább itt érezze magát jól a gyerek, „ha már ti nem értek rá vele foglalkozni”, és hogy többet tanul a tévéből, mintha azokkal a buta gyerekekkel játszana, ahol ő egyébként sem tudna vigyázni rá. Mit mondhatnánk a nagymamának és mit mondhatnánk Magdinak, amikor idegesen hazajön, tévézni akar, és nyafogva keresi a szörpöt?

Válasz: A kérdés második felére könnyebb válaszolni. Magdi tudhatja -sőt: tudnia kell -, hogy mi rossznak tartjuk az egész napos tévézést, videózást, úgy látjuk, hogy ezért is ilyen fáradt és ideges. Azt is nyugodtan megmondhatjuk, hogy itt nincs szörp, vizet lehet inni, vagy amit egyébként szokott este vagy reggel, kakaót, teát stb. A gyerekeket megnyugtatja, ha a szülők nem jönnek zavarba követeléseiktől, hanem kitartanak a gyerekek által úgyis ismert – vagy legalább is sejtett – álláspontjuk mellett. Persze: valamit azért ilyenkor is adni kell ahelyett, amit „elveszünk” tőle.

Hogy mit? Például egy dögönyözést, marháskodást; a ház körbefutását; együtt főzött lágytojást pirítóssal, az esti mosakodás után ágyba bújva egy kedvenc mesét és hozzá ráérős beszélgetést arról, hogy hogy is volt, mi is volt ma… Vagy akármi mást. Együttlétet!

Ugyanakkor: természetesen nem szidalmazzuk a nagymamát és módszereit, csak kinyilvánítjuk, hogy ott ez így van – azt azért mondhatjuk, hogy jobban örülnénk, ha lemenne játszani, és nem tévézne annyit -, itt meg emígy. A gyerekek az ilyesmit nagy tapintattal és tökéletesen megértik.

Minderre csak akkor van persze reményünk, ha vállalkozásunk ellenére, legalább az egyik szülő érezhetően és rendszeresen – és olyankor ráérősen – jelen van a gyerek életében.

Ami pedig a nagymamát illeti: persze, beszélgethetünk vele arról, hogy mi hogy is látjuk a dolgokat, de nem sérthetjük meg, hiszen ő valóban időt és erőt áldoz az unokájára (még ha ez neki is jólesik, de talán nem mindig és nem mindig olyankor, amikor muszáj).

Vannak persze olyan nagymamák is – és ezt soha ne felejtsük el -, akik többet tudnak arról, hogy valójában mire is van szüksége a gyereknek (nem televízióra, édességre és szörpre), mint a szülők és ügyesebben, jobban tudják megadni is együttes játékokban, sütés-főzésben, kertészkedésben, sétában, mesélgetésben. És sokszor ezeket a nagymamákat is bepanaszolják a szülők, mert úgy érzik, hogy „túl jól érzi ott magát a gyerek”. Magdi nem érzi „túl jól magát”, és hogy „mindent megkapna”, ez is csak látszólagos.