— Jól van?
— Természetesen. De miért tetszik ezt ilyen aggódva kérdezni?

— Csak mert elolvastam a Levelek az urológiáról című könyvét.
— Ja… Köszönöm, nagyon jól vagyok; az egészségem is, a közérzetem is jó.

— Nagyon komoly veseműtéten esett át, ahogy a könyvében leírja. De legalább ilyen komoly operációt végez maga is. Sőt inkább viviszekciót, élveboncolást.
— Az elmúlt kétszáz év alatt olyan sok mindent kibírt ez a csodálatos, drága magyar színészet… Ezt az általam végzett aprócska műtétet is ki fogja bírni. Ahogy én kibírtam, sőt túléltem az én nagy veseoperációmat.

— Az, hogy kórházban volt, és a mostani színházi állapotokról onnan írta a „leveleket” képzelt fiatal színész barátjának, az véletlen, vagy nagyon is tudatos, szimbolikus formaválasztás?
— Ahogy írom: a színház olyan, mint az urológia. Itt mindenkinek a veséjébe látnak. A valóság az, hogy 1962-ben, majd 1963-ban nagyon betegen feküdtem a kórházban: kétoldali veseelzáródás, tüdőembólia, de nem akarom részletezni, mert ha elolvassák szegény vesebetegek, még mintát sem mernek majd bevinni… Egyszóval azt hittem: végem van, kész, befejeztem, ezt én nem fogom túlélni. És akkor kezdtem el írni. Úgysem adom ki soha — gondoltam —, és írtam … írtam … Mindent, amit harmincéves színészi pályám alatt vérrel-verítékkel átéltem, tapasztaltam, azt leírtam. Ilyen szempontból testámentumnak is mondható a könyvem.

— A testámentumokban leírtakat rendszerint már nincs kin megtorolni.
— Megtorlás ? Én csak az igazat Írtam, lelkiismeretem szerint, és legalább ilyen becsületes, kompetens reagálást várok rá. Mi színészek ülünk, cigarettázunk a pagodában; egyik elmondja ezt, a másik azt, az egyik ilyen szempontból, a másik olyan szempontból világít meg dolgokat, de amikor van egy társulati ülés, vagy a színészközgyűlések, senki sem mond semmit. Mindenki csak ül és hallgat; mert minek szóljon, mi változna meg, vagy esetleg nincs is módja elmondani amit akar, úgysem figyelnének oda… És nagyrészt lépcsőházi gondolkodók az emberek: amikor már elmentek, akkor jut eszükbe, mit is kellett volna mondaniuk.

— És maga? Ne haragudjék, de úgy mondta: azt hitte már „elmegy”, nem éli túl a műtétet. Szinte a „lépcsőházban” gondolkozott. Nem?
— Amikor írni kezdtem, igen. De folytattam az írást egészségesen is, most adtam ki a könyvedet, és amit írtam, az most aktuális, és félek, az is marad még jó ideig. Épp most olvastam Babitsot, akit nagyon szeretek. Ö írja Swiftről, akit szintén borzasztóan szeretek: úgy látszik, csak a betegeknek és a bolondoknak adatik meg, hogy kiváljanak a megszokott szürkeségből. Hát én nagyon beteg voltam, és talán ez okozta, hogy kiváljak a szürkén ülők és hallgatók közül, és talán ezért sikerült elmondanom azt, amit el kellett mondanom.

— Helyenként nagyon bátran, az egész társadalomra kivetítve a színházi gondokat.
— A Magvető kiadta.

— Áthárítja az egyéni felelősséget egy kollektívára? Lényeges része a könyvének: az egyéni felelősséget gyakran „átpasszolják” valamilyen közösségre.
— Ezt nem én találtam ki. Politikai vezetőinktől is gyakran hallhatjuk. Nincs szándékomban a felelősséget senkire sem áthárítani, csak azt akartam az előbb mondani, hogy hivatásos kritikusok, marxista esztéták és lektorok közreműködésével jelent meg a könyv, nem én szedtem ki éjszaka, titokban, Sylvester János sárvári nyomdájában… Ez a legnagyobb dolog, tessék eltűnni.

— Ha valaki könyvet ír, vár valamit tőle. Esetleg lemérhető hatást.
— Én nem azt várom, hogy pillanatok alatt változások történjenek, és mintegy varázsszóra helyreálljon a rend. Nem ilyen naiv szándékkal írtam ezt a könyvet. Én csak reményt akartam adni színészbarátaimnak, társaimnak, az embereknek, hogy érdemes továbbfolytatni. Én csak egy aprócska fénysugarat akartam nyújtani a kétségbeesetteknek, hogy bízni kell, hinni kell, mert hit nélkül nincs élet, nincs semmi. És meg akartam mutatni, hogy igenis lehet nyíltan, őszintén beszélni. Hallgatni vagy mellébeszélni kész vétek!

— Hogyan fogadták?
— Ki-ki paranoiája szerint. De általában igen hálásan, baráti kézszorításokkal. Tetszik tudni, az úgy van, hogy a jót mindenki magára veszi, a rosszban pedig a másikat ismeri fel.

— Azt írja a bevezetőben, hogy nem tér ki könyvében színésszé válásának történetére. Én azonban megkérném, beszéljen róla, és általában: beszéljünk arról, ami a könyvből kimaradt.
— Szegeden születtem. Édesapám sámfa-kaptafakészítő volt, édesanyám szőnyegeket csomózott. Ez egy borzasztó munka … Hathónapos voltam, amikor a szüleim elváltak. Apámat azóta sem láttam. Amikor éppen józan volt, csodálatos famunkák kerültek ki a keze alól.

— Ezeket a falon látható gyönyörű tárgyakat is ő faragta talán?
— Nem. Én készítettem mindegyiket. Üres óráimban szívesen faragok, és tanulmányozom a népművészetet.

— Bocsásson meg, egy kicsit eltértem életének történetétől.
— Borzasztó körülmények között éltünk egy pincelakásban. Beadtak a .bátyámmal együtt menhelyre. Innen aztán kihelyeztek minket különböző nevelőszülőkhöz falura. Rettenetesen hányatott életünk volt. Hozzám képest Twist Oliver maga a kis lord… A menhelyből aztán a Szegedi Püspöki Tanoncotthonba kerültem, ahol kitanultam az optikus szakmát. 1944 őszén szabadultam fel, mint optikus segéd, rá pár napra felszabadult a város is. Ekkor találkoztam Kazimir Karcsival. Még ma sem tudom, hogyan keveredett le Szegedre, a fronton keresztül, lényeg az, hogy ott volt. Kazimir nálunk lakott. Azt kérdezte egyik nap, nem akarok-e színész lenni. Akkor alakult meg Szegeden Lehotay Árpád színiiskolája. Színész? Dehogynem akarok lenni — gondoltam, és elmentünk felvételizni. Szavaljak valamit, mondták. Vers? Nem tudok én verset. De a Talpra magyart csak tudja. Hát az első versszakát… Na, azt elmondtam, és felvettek. Egy évig jártam a színiiskolába, aztán feljöttem Pestre, itt akkor épült a „Horváth Árpád” színészkollégium. „Nékoszos” lettem, elvégeztem a főiskolát, és rögtön a Madách Színházhoz kerültem. Ott vagyok azóta is, több mint harminc éve.

— Elképesztően nagy út a menhelytől!…
— És mi minden volt közben !… Csak egy példa. Mint népikollégista falujáráson voltam, és borzasztóan megfáztam. Súlyos tüdő- és mellhártyagyulladással kerültem kórházba. Csakhogy a röntgenfelvételemet összecserélték egy halálosan beteg tüdővészesével. öt hazaengedték, mint egészségest, meg is halt, engem meg betettek az elfekvőbe. Ott voltam hónapokig. Mellettem hulltak az emberek. Én úgy hozzászoktam akkor a halálhoz, hogy például: volt egy szomszédom, úgy nézett ki a szerencsétlen, mint a partvis. Két méter volt, és talán negyven kiló. Állandóan sakkozott, félelmetesen jól játszott. A kezét már nem bírta fölemelni, csak az ujjaival tologatta a figurákat. Sohasem tudtam megverni sakkban. Egyszer viszont valahogy nyerésre álltam. Na most le fogom győzni — gondoltam. Félig fekvő helyzetéből egyszer csak fölült, ő, aki olyan gyönge volt, hogy a karját sem tudta mozdítani, mondom, hirtelen fölült, a háta mögé nyúlt, levetette az ingét, visszahanyatlott, és abban a pillanatban meghalt. Tetszik tudni mit éreztem?… A kutyafáját! Most az egyszer megnyerhettem volna a partit!

— Borzasztó.
— És még egy érdekes dolog történt. Valahogyan összekerültem egy cigányasszonnyal, aki jósolt a tenyeremből és azt mondta: nincs a maga tüdejének semmi baja, fiam. Nézi-nézi a tenyeremet: hanem a veséje… azzal nagy bajok lesznek! A vesém? Akkor még azt sem tudtam,’ mi az. És valahogy véletlenül „bejött”.

— És a tüdeje?
— Meglátogatott egy barátom, és azt mondta: te, nem tetszik nekem ez a dolog. Mi az, hogy körülötted nap mint nap halnak meg az emberek! Hát hova hoztak téged ? Menjünk el máshova, nézessük meg a tüdődet. El is mentünk, megvizsgáltak, és kiderült, hogy a tüdőmnek semmi baja nem volt, de az elfekvőben sikerült összeszednem mindenféle friss fertőzést, ami ugyan még nem pusztított, de azonnal szanatóriumba kellett mennem. Mátraházára kerültem, pontosan egy évem ment rá akkor. Utána még kétszer visszamentem, akkor is ráment egy-egy év. És még ma is, ha megnézik a röntgenfelvételemet, elképednek az orvosok, hogy mi minden van rajta.

— És mindez egy elcserélt röntgenfelvétel miatt.
— Igen, mindez egy elcserélt röntgenfelvétel miatt.

— Hogyan tudta ennyi viszontagság után is megőrizni a derűjét, humorát?
— Ezt kérdezte tőlem nemrég a Rádióban is valaki. Akkor elmondtam ötéves kis srác koromnak egy élményét. Sokan emlékeznek még a Schwoy névre. Híres, gazdag politikus család volt Szegeden. Választásokra készülődtek, és valami díszebédet rendeztek az egyik étteremben. Én meg mint afféle szegény kis kölyök, belopakodtam, és az asztalok, székek alatt mászkálva feldöntöttem egy terített asztalt. Persze azonnal fülönfogtak, hogy mit keresek itt. Borzasztóan megijedtem, és rémületemben hadarni kezdtem: „beröpült egy svoj-pille, azt mög köll fogni …” Hatalmas röhögés tört ki a teremben. Mi röpült be? — kérdezték. „Hát a svoj-pille, azt mög köll fogni, mert mögöszi a kabátot.” És azt láttam, hogy elmaradnak a várt pofonok, sőt felállítanak az asztalra, hatalmasakat nevetnek, és újra és újra elismételtetik velem a „svoj-pillét”. Én azt hiszem akkor jöttem rá, hogyha jót mondok, megúszom a verést a menhelyen, a pofonokat a tanoncotthonban.

— És az életben?
— A nevetés olyan borzasztó közel áll a síráshoz…

— Indokoltnak tetszene, hogy aki ennyi mindenen ment át, elzülljön, igyon, vagy egyéb mélységekbe sodródjék.
— Soha nem ittam. Gyerekkoromban nagyon szigorú vallásos nevelésben részesültem. A menhelyen is, a püspöki tanoncotthon is belém sulykolta a vallást. Ez adott nekem tartást gyerekkoromban. Később, mint népikollégista, egy nagyon komoly, de egészen más irányú eszmei-erkölcsi nevelést kaptam, ami azóta is erőt, hitet ad.

— Nagyon érdekes az élete, tényleg mint egy regény. Sok szerencsétlenség érte. De azért gondolom, volt szerencséje is…
— Egyszer. A házasságommal. Feleségem orvos. Az SZTK-ban dolgozik. Nem ismerek nála szilárdabb jellemű emberi lényt. Nélküle nem is tudom, hol lennék…

— És a fia, Géza, akinek a könyvét ajánlja?
— Géza nincs. Az csak egy „abgang”, egy poén. Kislányom van, Gabika, de rá is jellemző, amit írtam: a gyermeki hűség és tisztesség…

— „… melynek oly kirívó tanúbizonyságát adta…”
— „… hogy nem lépett a színész pályára!”

Erőss Ágota

Nők Lapja 1982/29. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: A Magyar Rádió 6-os stúdiójában Komlós András és Körmendi János színművészek (Fortepan / Szalay Zoltán)