Pablo Picasso hihetetlen élete

Rajztanár volt már a papája is, és festő vagy modell a legtöbb szerelme. A múlt században született Malagában, de majdnem százévnyi élete javát Párizsban töltötte. Sokan pocskondiázták a stílusát, még többen megpróbálták utánozni. Képei előbb botrányt kavartak, majd ámulatot keltettek. Hangjaszegett csodálatot. Íme, előttünk az arca. Ráncos, cserzett, néma. Íme, a protré. Őfelsége, a huszadik század.

Szent Isten, hűlt meg a vér a korabeli francia polgár ereiben, „nem erről volt szó!” Azt mondták, új képzőművészeti kiállítás nyílt a fővárosban. Azzal csalogatták be, hogy tárlatot nézhet. Mit keres akkor itt ez a sok vonal, folt, kriksz-kraksz? Ki hallott már háromorrú asszonyokról, fordítva összeragasztott gitárokról, csendéletnek kikiáltott kuszaságról? Mit akar jelenteni ez a sok egymásra hányt újságrészlet és hangszerdarabka? És akkor még semmit sem szóltunk a felvonultatott otromba, tenyeres-talpas, munkáskinézetű asszonyféleségekről, a gombostűfejű bohócokról, a mell helyére illesztett szemről, hátrabicsaklott, hajzat nélküli fejekről. „A hatéves fiam jobbat rajzol, és még belépőt sem kérnek érte”, horkantott a polgár megvetően, karját nyújtotta asszonykájának, és kivonult a kiállítóteremből.

Pedig a korabeli francia polgár nyugodt derűvel gyanakodhatott volna: ha valóban kuszaságról lenne szó, ha körvonal és arány ismerete nélkül lépett volna Párizs közönsége elé az andalúz festő, a Fény Városa sohasem tüntette volna ki figyelmével. Csakhogy aki akarta, kiválóan tudhatta: Picasso nem az elismert szaktudás helyett, minden rendszer nélkül, a valóságra fittyet hányva mázolgatott. Ellenkezőleg: a festőiskolában, ahol tanult, példátlan gyorsasággal magáévá tette a hagyományos technikai ismereteket. Mindent zsebrevágott, ami érkezése előtt már elhangzott a festészetben. Nem maradt más dolga, mint szárnyat bontani magasan az intézményes tudás felett, és a repülésre magával hívni minket is.

Mégis mi történhetett? Miért vetette bele magát az andalúz Pahlo Ruíz az ismeretlen dzsungelébe, ha egyszer a világon semmi biztosítéka nem volt arra nézvést, hogy valaha is megértik és elfogadják azt az elképesztő, minden képzeletet felülmúló világot, amelyet megteremtett? – Hogy elfogadják vagy sem, valószínűleg kevéssé izgatta, hiszen a valódi művésznek esze ágában nincs tettei fogadtatásával törődni, és róla kevés azt állítani, velejéig tehetséges volt. Ide az a szó kívánkozik, zseni. Ami pedig a felismerhetőség kérdését illeti – nyilván mindenki másnál jobban tudta, nem így „szokás” ábrázolni valamit: ha az ember macskát fest, a vásznon is macskának kell megjelenni, ez a dolgok rendje, ugyebár. Hát, ha ez a dolgok rendje, ezt tette ő is, csak a cél felé tett lépései sorrendje tért el gyökeresen a hagyományostól. Mindig fényképszerűén pontos képekkel kezdte, amelyeket azután lassan-lassan átengedett a benső, rejtett valóságfolyamnak, hogy végül valami új, összetett igazsághoz jusson. Úgy vélte, az emberi lábfej nem a lábfejről alkotott képben tükröződik, hanem a kerékben. A lábfej és a kerék nem küllemükben hasonlítanak, hanem működésükben, szerepkörükben. Picasso vallásosan hitte, ugyanezen módon kell visszaadnia mindent, amit lefest. Számára ez jelentette a valósághű ábrázolást – és kész.

Picasso szerint a festőnek nem néznie kell, hanem látnia. Ahogy Homérosz vakon írta meg az Iliászt, a festőnek is bizonyos értelemben vaknak kell lennie – azaz sohasem válhat áldozatává annak, amit a saját érzékszervei által megtapasztal. Leonardo da Vincivel szólva a festészet szellemi ügy. Modellre nem volt szüksége. La femme fleur (A virágasszony) című festménye például a következőképpen készült: megkérte Francoise-t, álljon egy ideig meztelenül a műhelyében. Nézte, nézte anélkül, hogy egy ecsetvonást is tett volna, majd később, emlékezetből rajzolt-festett egy egész sor képet. Az első szárazon pontos volt, semmi újítás, semmi vadság. A másodikban már kicsit-kicsit alakított rajta, már olyan változtatásokat eszközölt, amelyek például a lábfejből kereket teremtenek. A sor végén készen állt a mű. Amelyhez a modell voltaképpen sohasem állt be, mégis összetéveszthetetlenül őt adta vissza. Sejthető egyébként, hogy ösztönösen olyan nők érdekelték, akikről érezte, megértik a rendszerét, megértik, mi kell neki ahhoz, hogy lángelméje hangot találjon a világban. Megértik, sőt támogatják, amennyire csak lehet.

Picasso nem tudott rendet rakni, nem tudott megszabadulni semmitől, és ez éppúgy igaz a kézzelfogható tárgyakra, mint az érzelmeire. Olga volt az egyetlen nő, aki szabályos ritmust igyekezett vinni mindennapjaiba (nem sok sikerrel). Egyébként bárkivel élt is együtt éppen, az élet folyamatosan zajlott, nem szabdalták fel napszakok vagy szokások. Számára az alkotás boldogsága volt az egyetlen mérték, az egyetlen tengely. Nem jelöltek ki külön ebéd- vagy vacsoraidőt, éltek, ettek, aludtak, éltek. Gyermekeit sosem irányította, nem látta el őket tanácsaival. Picasso leggyakrabban meg sem várta az étkezések végét: félrelökte a tányérját, és rajzolni kezdett a térítőre, szobrászkodásba fogott a kenyérbéllel. Mindennel alkotott, ami a keze ügyébe esett. Azonnal és feltétlenül összpontosított, amikor ötlete támadt. Minden egyes mozdulatában száz százalékig jelen volt. Addig festett az egyik helyiségben, amíg meg nem telt képekkel, amelyek falnak és kandallórácsnak támasztva álltak. (A gyerekek természetesen nagyon hamar megtanulták: Mindent a szemnek, semmit a kéznek!) Akkor aztán átköltözött egy másik szobába – és így tovább. Amikor az egész házat ellepték a munkái, lakhelyet változtattak, anélkül, hogy a régi házat eladták volna.

Felejtsük el tehát egyszer s mindenkorra a „három orr”, „gombostűfej” és ehhez hasonló kifejezéseket. Paloma szerint Picasso valamennyi portréja felismerhető. Tekintsünk csak el az érzékelés korlátaitól. És akkor felfedezhetjük a kerékben a lábfejet. Ezt tanítja nekünk egy festő, aki messzebbre tudott tekinteni, mint ameddig a szem ellát. Kedvenc, legkisebb gyermekét például sokszor olyannak ábrázolta, amilyennek később képzelte, olyan időkben, amelyekről feltételezhette, nem fogja megérni. És a jövő őt igazolta. Végül a modellek kezdtek el hasonlítani a festményekre. Ahogy csak óriások keze nyomán teszik.

Esze Dóra