Talán Bálint Endre örülne a legkevésbé, ha az elcsépelt jelzők egyikével „élő klasszikus” festőnknek nevezném. Sok egyéni kiállítása, a hazai és a külföldi elismerés még a festészettel nem foglalkozóknak is ismerős csengésűvé teszi nevét. Képei, melyeket legutóbb szentendrei kiállításán láthattunk, a hagyományok, az eredet világát hordozzák tartalmukban és motívumaikban.
Motívumvilága, vallomásai, írásai tanúskodnak Szentendre állandó jelenlétéről élményei között. A város neve és Vajda Lajosé, a baráté, a mesteré együtt említendők. A stílus, az életanyag, a művészi-emberi tartás Vajda-örökség is. A harmincas évek francia festészetének, s a később Párizsban eltöltött éveknek reá tett hatását leggyakrabban a „szürrealista” összefoglaló kifejezéssel illetik. (Picasso, Braque, Modigliani műveinek megismerése jelentette az első nagy fordulatot a fiatal festő látásmódjában.)
Bálint képei a személyesség egyszerre örömteli és kínzó érzésével fognak meg. Címei is sorra idézik festőjük életét, szerves részei a kép mondandójának. Bálint kifejezőeszközei között a szónak különösen nagy szerepe van. Édesapja Bálint Aladár műkritikus volt, nagybátyja Osvát Ernő, a Nyugat szerkesztője, így ő már gyerekkorában kapcsolatba került az irodalommal, mégpedig azzal a körrel, amelynek legfontosabb célja az új befogadása volt, az európaiság. Ez lett Bálint Endre művészetkritikáinak alappillére is. Írásai a Népszavában jelentek meg, 1938 és 1942 között. Kortársait értékelve, a fiatalok kezdeményezéseire fölfigyelve szilárdulnak meg esztétikai-etikai alapelvei, melyeket szóban-képben azóta is képvisel.
Az 1976-ban, Zsennyén festett képek óta csak montázsokat készít. A sokrétű kifejezőerő nyilatkozik meg a személyes találkozáskor is.
— Az érzékenységem, amit sokszor emlegetnek, azt jelenti, hogy reagálok minden hatásra. Nem teszek különbséget kis és nagy témák között, a művészetben végül is a forma dönti el valaminek az igazi jelentőségét. A való életben is változik a dolgok súlya, a kor, a történelem befolyásától függően. Az elembertelenedés vagy a zsarnokság idején az addig aprónak számító, de humánus tartalmú dolgok jelentősége megnőtt. Nemcsak tragikus dolgokat ábrázolok; az élet különféle tartalmai egymás mellett is létezhetnek, csak a hazugság és az igazság zárja ki egymást. Szorongásaim például nem teszik lehetetlenné, hogy meglássam a dolgok groteszk, humoros oldalát is.
– Sokféle módon juthatunk el a teljességhez, töredékeken keresztül is. Füst Milán írja egyik versében: „Egy csarnok felét láttam… ” A nem-tökéletesség bevallása, a monumentalitásból a részlet megragadásának vágya ösztönzött, hogy képet fessek, ugyanezzel a címmel. Füst Milánhoz egyébkéntis sok szál fűz, rajta kívül Babits és József Attila áll hozzám a legközelebb. Mint nekik, nekem is az a fontos, hogy alkotásaimmal szellemi létem hazugságmentességét bizonyítsam. A hazugság a személyiség pusztulásához vezethet. Korunk nagy felfedezése a játék lehetősége a művészetben, de ehhez gyermeki őszinteség kell. Se a játék, se a művészet nem tűri el a hazugságot, az ürességet, a tartalmatlanságot.
Molnár Gabriella
Nők Lapja 1981/41. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Urbán Tamás
