Kérdés: Van egy tizenhárom éves, kamaszodó lányom, aki négy éve az utánpótlás mazsorett- (táncos, botos, pomponos, zenét kísérő) csapatba jár. Most, hogy lehetősége adódna a nagy mazsorettcsoport tagjaként részt venni a további munkában, ő nem hajlandó: „Miért, muszáj?” – kérdezi. Ő azt vallja, hogy számára ez csak hobbi, és nem akarja, hogy izzadságszagú, kemény munka legyen. Pedig ez egy nagyszerű, remek társaság jó pedagógusokkal. Szerintem jó a siker is, az igaz, hogy kemény munkával és áldozatvállalással jár. De bel- és külföldi turnékat is jelent (Németország, Izrael, Kistelek, Kömlőd, Gyula stb.). Soha nem voltam az a szülő, aki azt mondja, hogy igenis csinálod, ha tetszik, ha nem. De most mit tegyek? Benne van most a „megváltom a világot” korszakban, s a szemtelenség, a diákcsínyek enyhébb fokozatai is fellelhetők nála. (Egyébként jól tanul, 4,6-os átlagú.) Én ismerek olyan szülőt, aki ilyen esetben azt mondta a gyerekének, hogy igenis csinálod (például zongorát, számítástechnikát), rá is kényszerítette, és a gyerek később hálás volt „az atyai pofonért”. Én mit tegyek?

Válasz: Először is: Önnel együtt szeretnék örülni, hogy ilyen értelmes, helyes, eleven – és bizonyára csinos -, önálló véleményalkotásra képes nagylánya van.

Úgy gondolom, hogy ha az én lányom lenne, semmi esetre sem kényszeríteném vagy beszélném rá, hogy ha nem hajlandó, mégis vegyen részt a nagy mazsorettcsoport munkájában, mert „muszáj”, mert ez jó társaság, kemény edzés és siker.

Lehet, hogy rosszul ítélem meg, de a mazsorettcsoportban való részvételt én is csak hobbinak tudom tekinteni, még ha el is ismerem, hogy bizonyára sok hasznosat tanultak a négy év alatt, fejlődtek mozgásban, ritmusérzékben stb.

Azt is meggondolnám, hogy a kamaszkor beköszöntével a lányok egy része visszahúzódóvá válik, egy időre mintegy magába fordul, igen, még a mai világban is tartózkodóbb, úgyszólván szemérmes lesz, és amit eddig kisebb gyerekként szívesen csinált – ugrándozásbán, magamutogatásban, „majomkodásban”, egyszóval szereplésben -, azt most nem (vagy esetleg egészen más formában) akarja csinálni.

Nem hiszem, hogy akár a sikerek, akár a turnék olyasmit hozhatnának egy értelmes, érzékeny, kamaszkorú lánynak, amire valóban szüksége van további fejlődéséhez. Sokkal többet jelenthet ebben az életkorban egy-egy átábrándozott, átsétált vagy átolvasott, esetleg legjobb barátnővel vagy bizalmas baráttal átcsevegett délután, mint a mazsorettben végzett „kemény munka”. (Hagyjuk őket „világot megváltani”!)

Igaza van, lehetnek olyan pillanatok, amikor egy gyereket kitartásra kell buzdítani a zongoratanulásban, de szerintem – tapasztalataim szerint- ennek is csak akkor van értelme, ha a gyerekben valódi elhatározás is munkál ez irányban. (És lehet, hogy elfogult vagyok, de a fenti tanulmányokat tartósabb hatásúnak látom és szélesebb kisugárzásúnak a személyiség fejlődésében, mint a mazsorettben végzett munkát.)

Ami pedig az „atyai pofont” illeti, akár valóságos, akár átvitt értelemben: semmiképpen nem javaslom (különösen nem ebben az életkorban).

Nők Lapja 1997/32. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images