A villa teraszán ülünk, a hegyoldalból kinyúló, békés földtenyéren. Esteledik … Mögöttünk fák, bokrok, bozótok, a természet zárt övezete; szinte védettséget nyújt a gondolatoknak. Előttünk meredek szőlősorok, s ott messze, a ködpárában úszó Balaton — micsoda szabad starthely, kifutási lehetőség a képzeletnek!

Négyen ülünk a terasz kerek malomkő-asztala körül: Illyés, egy aszkéta-arcú fiatal költő, a tihanyi körorvos, meg én.

Beszélgetünk.

Én hívatlan vendég vagyok, kéziratot jöttem kérni a házigazdától — de Illyés nem ereszt ki vendéglátói nyájasságából. Bort hoz. Kabátot kerít, hogy ha fáznék, terítsem magamra. Biztat, válasszak jobb ülőhelyet; a zöldre mázolt fatuskóról telepedjem át a kőzsámolyra, ahol a hátat egy falba épített sírkőnek lehet vetni…

Érzem, ez a szívesség nem nekem szól, hanem … minek is? talán a gátlástalanságnak, amellyel kinyitottam a kertkaput.

Ivás közben sokfelé ágazik a beszélgetés; Szabó Lőrinc kerül szóba, aki itt írta a „Tücsökzené”-t, s ha egy-egy szonettet bevégzett, partvisnyéllel kopogott fel az emeletre… aztán a „Petőfi” új francia kiadása… aztán a német prózaírók körülményes, „tincs-csavargató” stílusa… aztán a Marie Belil-társulat beszédkultúrája… aztán a mi mái irodalmunk… és a kritika!

Itt elidőztünk egy darabig.

— Én becsülöm — mondta Illyés — s becsülni is fogom a tisztaelvű, okos és jóakaraté kritikát. Még akkor is, ha elmarasztal. Vagy ha nem értek vele egyet. Rossz író, aki fél szembenézni saját gyöngéivel. De nem tudom, észrevettétek-e? — újabban elszaporodtak a sommás kritikai közhelyek; az igazság törzséről leszakadt, szállóigeként kóválygó általánosságok. A kritika felelősséget kíván. De ezeket a közhelyeket úton-útfélen, felelőtlenül használják. Ezért veszélyesek is… Ha megengeditek, elmondok egy derűs történetet…

Illyés kiitta borát, s folytatta.

— Idén tavasszal, néhány íróbarátommal együtt, meghívtak egy kis Duna-menti faluba, irodalmi estet tartani. Én boldognak érzem magam a nép között — ezt fölösleges is mondanom — de ne vegye senki bűnömül: húzódom a néhány órás falusi turnéktól, irodalmi vikendektől… Az ismert író, életnagyságban, olvasói körében — s ehhez hasonló … De ha már meghívtak, elmentem, és felolvastam néhány verset. A műsor első része, annak rendje-módja szerint, lemorzsolódott. Utána rövid cigarettaszünet következett; ismerkedés, barátkozás a közönséggel. Hát amint lelépek a dobogóról, s megállók a terem sarkában — abban a párperces, légüres térben, amely a beszélgetés igénye és a csendtörő szó kimondásának zavara közt mindig létrejön —, odatörekszik hozzám egy erősen kapatos ember. Nyilván a szomszéd italboltból hajtotta át a kíváncsiság.

„Maga is elvonókúrán volt?” — kérdezi, s néz rám, a részegek bámész merevségével.

Mit mondjak erre? Tiltakozzam? Inkább tréfára vettem a dolgot.

„Én is” — mondtam. S most már kíváncsian vártam a folytatást.

Az atyafi lehorgonyzott mellém.

„És ugye,, magának se használt?” — kérdezte, mint kuruc a kuructól, a sok labanc között.

„Nekem se” — mondtam.

„No lám! Pedig maga író… No lám!” — Ezen elgondolkozott. — „Engem már négyszer akartak leszoktatni a borról, négyszer vittek be a klinikára, mégsem használt… Hiába, ha egyszer megkívánja az ember szervezete. Annak nehéz parancsolni … Meg aztán rosszul is csinálták … Ügy-e, harmadnapon már magának se adtak inni?”

»Nem bizony. Egy kortyot se.«

Az ember oktatólag emelte fel az ujját:

»Hát lássa, ez a baj! Ahelyett, hogy szépen beosztanák: az első héten még napi három liter lenne a porció, a másodikon már két és fél, a harmadikon kettő, és így tovább, egészen a napi literig … Mert az nem tesz kárt senkiben. Egy litert akárki megihat, még egy maszületett csecsemő is, nem igaz?«

Nem állhattam tovább, megkérdeztem:

»Honnan tudja, hogy elvonókúrán voltam? Ki mondta?«

A párás szempár most kicsit dacosan nézett rám:

»Nem szégyen az, kérem, nem titok!… Hiszen az újság is megírta…«

Az újság?

Illyés, ki maga is szórakozott a történeten, itt rövid hatásszünetet tartott.

Két tenyerével, hátul a tarkóján összeszedte s rendbehozta a szélben szétszóródott üstökét. Hátradőlt a széken. Nevetgélt.

— Töltsétek — mondta. A körorvos körbetöltögette a poharakat. De egyikünk se mozdult.

Vártuk a poént.

— Először én sem értettem — folytatta Illyés —, melyik újság írhatta rólam, hogy megrögzött alkoholista vagyok? Ez mégiscsak túlzás lett volna… De később kinyomoztam a dolgot. Előadás után egyik helybéli barátom előkerítette a megyei lap legfrissebb számát. Azt, amelyik a mi estünkről is tudósította olvasóit A lap közölte az írók fényképét, s pársoros életrajzi röppentyűket is adott róluk. Ez aztán kiugratta a vidéki szerkesztőben rejtező Gyulai Pált! A cikkíró megdicsért, hogy jó költő vagyok, én írtam a Puszták Népét, Kossuth-díjat is kaptam… de nem mulasztott el — három-négy sorban! — megróni, mert úgymond, az utóbbi időben nem megyek helyes irányba, folyton letérek az egyenes útról, jobbra-balra támolygok és ingadozom… Egyéb se kellett az én borissza ismerősömnek! Nyilván arra gondolt, hogy mi ketten ugyanabban a cipőben járunk, csak az én hibámat — költőről s vendégről lévén szó — valahogy nagyon tapintatosan, finoman, „irodalmi módon” fogalmazták meg…

Hát eddig a történet.

— Én nem írom meg… De ha úgy tetszik, írd meg te! — nevetgélt Illyés, és a pohár után nyúlt. — Egészségünkre!

Persze, mindjárt arra gondoltam: mennyivel jobban járna az olvasó, ha neki is Illyés Gyula mondaná el ezt a történetet!

De ha már átadta nekem?…

Ilyen lehetőséget nem szabad elmulasztani…

Galsai Pongrác

Nők Lapja 1962/29. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Hunyady József