Egészen mást akartam írni. Így akartam kezdeni: „Van, aki vár, ha hazamész… És átölel két puha kéz – Apuka! – szól egy pici száj, s hozzá a szív úgy muzsikál… ” Emlékeznek rá? Gyerekkorom slágersanzonja volt, a Doktor úrral együtt. Akkor szerettem meg Csákányi Lászlót.
Aztán most mégsem így kezdem. Egy filmgyári vetítőben összetalálkoztam Koltai Róberttól. A színésszel. Aki egy filmet rendezett. Csákányi László utolsó filmjét. A jelenetet még fel tudták venni. Visszanézni Laci bácsinak már nem maradt ideje.
Inkább ezt mesélem el.
Ülünk a vetítőben. A kapuciner már kihűlt a műanyag pohárban és hideg a papíron az almásrétes is. Koltai gyűrött, a szeme alatt sötét karikák. Amikor mesélni kezd, gyanúsan vörös a szemhéja.
– Véletlen volt, meg talán sorsszerű is. Mint minden. Nyolc éve készülök a filmre, és nyolc éve a kisvárosi tánctanár epizódszerepénél Pártos Géza tanár úrra gondoltam, aki most Tel-Avivban él. Mindent megbeszéltünk, egyeztettünk, forgatás szeptember tizedikén. Három nappal előtte a telefon: Pártos Géza tüdőgyulladással intenzív osztályra került. A filmet csinálni kell. Csákányi Laci bácsi…!
Eszterrel, a lányával Kaposváron nemcsak kollégák, barátok is voltunk, Laci bácsi úgy fél szemmel figyelt is minket, s ha néha lejött előadást nézni, én nemcsak pontos és találó kritikáját élveztem, de azt a fantasztikus képességét is, ahogy egy-egy történetet ezernyi színnel előadott. És az apró dolgokat! És micsoda fanyar humorral…!
Hát ezért mertem felhívni három nappal a forgatás előtt. Ő vette föl a telefont, morgós, zsörtölődő hangján szólt bele. Elmondtam őszintén mindent. Hallgatott, aztán azt mondta: Robi, ha nem így kezded, szóba se állok veled. De van egy kis gond, én se vagyok jól… be kéne mennem egy kis műtétre. Az a szerencséd, hogy még nem megyek, meg akarom várni az aranydiplomát, addig megcsinálhatjuk…
Ez szombaton volt, vasárnap elvittem a forgatókönyvet. Beszélgettünk, azt mondta, nem eszik már vagy hónapja, gyönge volt, ez látszott rajta. – Jönnek a tévések! Most aztán jön ám mindenki…! – morgolódott, aztán csak a filmről beszélgettünk. Sose halunk meg – ez lett a címe.
Elérkezett a forgatás, este tízkor jöttek, Eszter is elkísérte. A jelenet arról szól, hogy az éjszaka kellős közepén fölkeltjük Deutsch bácsit, az öreg, kisvárosi tánctanárt, hogy egy tizenhét éves fiút megtanítson angolkeringőzni. A fiú botlábú, mi kelten mutatjuk meg neki a lépéseket, táncolunk a sötét kertben. Deutsch bácsi a Nő, én vezetek… Laci bácsi beöltözött a kis hálóingébe, borzas hajjal várta a felvételt. Ami azután történt, olyan volt, hogy sosem fogom elfeledni. Se én, se a stáb, se senki, aki ott volt… Forogtunk a Gyertyafény-keringő dallamára, Laci bácsi megnyúlt, nem is tánc volt már, valami repülés inkább és búcsúzás, igen. Csákányi László utolsó keringője, játék, halálosan komoly, szép játék, amit úgy élt meg, mint színpadi életének minden percét. Hitelesen. Improvizáltunk, kiszóltunk a fiúnak: Figyelj, fiú, látod, hogy repülünk! Aztán szólt, Robikám, kicsit szédülök… pihenjünk. Ült a forgatási szünetben, füstölt a kezében a cigaretta és azt mondta: – Gyerekek, ez ennyi volt… Aztán megint váltott, s úgy mesélt, olyan pazar kedvvel és humorral, hogy a fiúk eldobták a kamerát. Megint játszott!
A műtét után könnyebben lett, de a videót már nem tudta megnézni. – Majd a jövő héten, Robikám… De nem lett jövő hét. Akkor halt meg, amikor Eszter lánya egy Goldoni-vígjátékot játszott… Különös-szomorú párhuzam, én is egy fergeteges Goldoni-darabot játszottam, amikor az édesanyám meghalt…
Így élünk. És nem biztos, hogy jól.
Schäffer Erzsébet
Fotó: Markovics Ferenc
Nők Lapja 1992/48. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: a Magyar Rádió 6-os stúdiója, a Magyar Rádió Kabarészínházának BÚÉK – 1973 című műsora. Csákányi László és Agárdy Gábor színművészek. (Fortepan / Szalay Zoltán)
