Kérdés: Szokatlan kérdéssel fordulok Önökhöz. A fiam harmadéves egyetemista. Az első két évet elég jól végezte el, de a szigorlatok adattömege mindig problémát jelentett számára és fokozott szorongással töltötte el. Végül az egyik tárgyból megbukott. Igaz, mástól is hallottam, hogy ebből csak úgy szórják az embereket. Félévet halasztott. Végül átment. De most év végén neki se ment egy következőnek, s újra halasztani akar, mint mondja „hogy jól felkészülhessen”. Én ezt nagyon helytelennek tartom, félek, rászokik arra, hogy megfutamodjon a nehézségek elől, szerintem inkább menjen neki és bukjon meg. Ő azt mondja: ha nem halaszt, nem tud felkészülni. Az egész nyarunk ebben a vitában telik, rettenetesen nyomasztó. Szerinte én terrorizálom őt, és fenyeget, hogy ennek még rossz vége lesz. Én meg úgy érzem, kötelességem ezen a nehézségen átsegíteni, rávenni, hogy leküzdje szorongását. A férjem nem foglal állást. Azt mondja: ő is kihagyott másfél évet, mégis elvégezte az egyetemet. Néha már arra gondolok: lehet, hogy betegség a gyerekemnél ez a nagyfokú szorongás? Igaz, mindig visszahúzódó volt, és ha valamelyik tanára nem kedvelte igazán, annál alig tudott teljesíteni, miközben fogalmazásaival díjakat nyert. Mit tegyek? Hagyjam, hogy ő döntse el? Vagy kötelességem irányítani, a szerintem helyes megoldásra rászorítani?
Válasz: Kérdése valóban szokatlan, hiszen ebben a rovatban gyerekekről szoktunk beszélgetni. Ön azonban – mint ez leveléből kiderül – harmadéves egyetemista fiát még gyereknek tartja. Biztos, hogy ez a konfliktusok – sőt, talán a fokozott szorongás – egyik forrása.
Mindnyájan tudjuk, hogy egyetemeinken vannak óriási (gyors felejtésre ítélt) adattömeget megkövetelő tanszékek és oktatók, akik híresen-hírhedten „szórják” a vizsgázókat, akárhogy is tud valaki, addig forgatják, amíg fennakad, „egyharmadnál több nálam egyszerre nem mehet át” stb. Az is biztos, hogy ennek az érzékeny, visszahúzódó emberek esnek először áldozatul.
A leírt szorongást én nem nevezném betegségnek, inkább csak egyfajta – ebben az esetben talán az életkorral és a meghosszabbított gyerekkorral is együttjáró – állapotnak. Biztos, hogy egy ilyen állapot oldásához, könnyítéséhez tőlünk kicsit nyugatabbra az ilyen ifjú ember már magától is felkeresett volna szakembert. De ez nálunk ma még ritkaságszámba megy.
Azt hiszem, jól értem szülői töprengését és aggodalmát. Magam is így éreznék, de semmiképpen nem próbálnék dönteni a gyerekem helyett. Fiának érvei egyébként nem légből kapottak; én biztosan lehetővé tenném számára az újabb halasztást és felkészülést. És arra törekednék, hogy a nyarat – együtt vagy külön – gondtalanul töltsük el.
Nem hiszem, hogy a most leírt helyzetben Ön azzal tudná átsegíteni fiát a nehézségeken, hogy „a helyes megoldásra rászorítja”.
Ha levelét jól olvasom, férje mégiscsak állást foglalt az ügyben azzal, hogy „ő is kihagyott másfél évet, mégis elvégezte az egyetemet”. Azt hiszem, állásfoglalása helyes.
Az ifjúkorban — tegyük hozzá: az ifjú felnőttkorban — vannak rejtélyes megtorpanások, talán kicsit megkésetten felbukkanó nehézségek, de ezek leküzdésében a szülő aktívan már nem segíthet, hanem csak azzal, hogy a belső küzdelemhez biztonságos, nyugodt, elfogadó hátteret ad.
Nők Lapja 1997/35. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
