2002: A sorstalan ember sorsa – Beszélgetés az irodalmi Nobel-díjas Kertész Imrével

A tévé képernyőjén néztem azt a pillanatot, amikor Kertész Imre fölveszi a telefont, és közük vele, hogy ő kapta idén az irodalmi Nobel-díjat. Figyeltem, ahogy a másodperc töredéke alatt az arcán szinte gyermeki öröm ragyogott fel, és éreztem, hogy a lelke olyan maradt, mint azé a kamaszé, akiről a Sorstalanság című, immár Nobel-díjas regénye szól.

Milyen érzés most Kertész Imrének lenni? – kérdezem a hazaérkezését követő nap délutánján.
Fáradt vagyok, és boldog. Szinte gyerekként élem át a felém áradó szeretetet, mint egy nagy-nagy karácsonyestét.

Az utcán megszólítják. Gondolta volna, hogy itthon ennyi szeretettel várják?
Tegnap is, miközben gyalog megtettünk százötven métert, odajött hozzám három hölgy is, megfogták a kezemet, és gratuláltak. Áradt belőlük a szeretet.

Talán ez a legnagyobb kitüntetés…
Ebben az egész díjban az a legnagyobb élmény, hogy a barátok, idegenek egyszerre sugározzák felém végtelen szeretetenergiáikat. Ez az, amit igazán érzékelek, fel tudok fogni, amiben igazán lubickolok.

A Sorstalanságban – olvasói szemmel nézve – az a zseniális, hogy egy tizenöt éves, érzékeny és nyitott lelkű srác a főhős, akivel az első pillanattól azonosulni tudunk, így átéljük vele élete minden percét. Miért választott gyerek főhőst?
Két dolog vezetett: az egyik az, hogy a diktatúrában – mindenféle diktatúrában – infantilizálódik az ember. Aki nem szabad, az báb, elveszti emberi sorsát, jellegét. A diktatúrának az a célja, hogy az ember infantilis maradjon, és szolgálja az érdekeit. A másik ok, amiért így döntöttem, az, hogy egy gyerek csak úgy képes túlélni az ilyen helyzetet – és így találtam lehetségesnek megjeleníteni a diktatúra által megkínzott ember karakterét is -, hogy mindig csak egy-egy lépést tesz meg. Percről percre él, és az eseményeket racionalizálja, különben nem tudná túlélni. Aki életben akar maradni, annak követnie kell a tábor logikáját, amely abszurd. Ennek az abszurd logikának a befogadására leginkább egy gyerek képes. Persze, így éltek a felnőttek is. Nélkülük, a segítségük nélkül nem tudtam volna túlélni a tábort, de a politikai foglyok utánam nyúltak, és mentettek a legszörnyűbb helyeken.

A regénybeli kamasznak még nincsenek előítéletei. Árulkodó a szavajárása is: „természetesen”. Képzelete jót, rosszat minősítés nélkül befogad. Még az őt felpofozó tisztről is feltételezi, hogy a haragja nem neki, hanem az ügyetlenségének szól, mert a tiszt is csak jól akarja végezni a munkáját, amelyet rábíztak. Ez az emberséges szemlélet hatja át a könyvet, amelyben, érzésem szerint, sok életből merített történet van. Életszagú például a regény elején az a pillanat, amikor a fiú a Shell-művekhez igyekszik, és a többi, sárga csillagot viselő sráccal együtt leszállítják a buszról. így történt?
Valóban így. A városhatár átlépésénél leszállítottak, mert aznap volt a Szálasi-puccs.

Tényleg elhitték, hogy azért viszik önöket Németországba, mert szükség van megbízható, szakképzett emberekre?
Teljes egészében elhittem. Ezt mondták, és elhitték a felnőttek is.

Nem lehetett semmit tudni arról, hogy valójában mi folyik Auschwitzban?
Dehogyisnem! Angelo Rotta az a híres rab, aki véghezvitte a lehetetlent, megszökött Auschwitzból, és levélben figyelmeztette a pápát meg a Magyar Zsidó Tanácsot, mert pontosan tudta, hogy a magyar zsidók kerülnek sorra. De a jegyzőkönyvnek nem lett foganatja, a tanács elhallgatta a zsidók elől a várható fejleményeket.

Miért, mitől féltek?
Ha azt mondom, attól féltek, hogy pánik tör ki, hát ez így elég nevetségesen hangzik, de közben azért a nagyiparosok majdnem mind megszöktek, és azt hiszem, megszökött a Magyar Zsidó Tanács vezetője is.

Ez olyan, mint amikor a kapitány ugrik elsőnek a csónakba a süllyedő hajóról, a többieket meg sorsukra hagyja…
Hát igen. Máig nyitott kérdés, hogy milyen szerepe volt a Magyar Zsidó Tanácsnak a deportálások kellős közepén, hogy valóban végzetesen vak szerepet töltöttek be, vagy pedig magukra hagyták az embereket. Bennem mindenesetre végzetesen rossz emléket hagytak azok a „funkciós” zsidók, akik a téglagyárban, a gettóban elhitették, hogy teljesen ártalmatlan az utazás. Lehet, hogy jóindulattal tették, lehetséges, hogy nem is tudtak mindent, de az eredmény az lett, hogy egy igen kezes és engedelmes társaság indult útnak, akiket könnyen irányíthattak a katonák, hiszen ellenállást nem tanúsítottak.

Több mint húsz év távolából hogyan sikerült rekonstruálni percről percre azt az életet?
Na, ez az, ami a legnehezebb volt! Azért választottam mégis a lineáris technikát, hogy -z időt helyreállítsam, és egy olyan nyelvezetet hozzak létre, amely nem elbeszél, hanem jelent valamit. Olyan szituációkat kellett teremtenem, amikor nem kell, nem is lehet közbeszólnom, mert minden közbeszólás hamis volna. Egy gyerekről van szó, aki nem tud sem mit, akit „bedobtak” az időbe, és halad vele Roppant nehéz volt megteremteni ezeket a helyzeteket. Rengeteg problémám adódott, de ez vezetett a legmélyebb felismerésekhez. Képzelje el, hogy maga áll egy sorban húsz percig, megy, és lehetőleg igyekszik jól viselkedni. Ez a húsz perc megtanított arra, hogyan viselik az emberek a diktatúra gépezetét, hogyan viselkednek egy olyan ponton, ahol az életük dől el, amikor eljutnak a halál kapujáig. Szerencsére a kezembe kerültek olyan dokumentumfelvételek, amelyek a magyar zsidók Auschwitzba érkezéséről készültek, egy SS-legény vette fel, és Dachauban az amerikaiak megtalálták egy íróasztalfiókban. Azok az arcok, amelyek a könyvben le vannak írva: egy mosolygó nő fülbevalóval, egy férfi, aki készségesen előrehajol, mind-mind dokumentumok. Jóllehet magam is pontosan emlékeztem rá, de sose hagyatkoztam csak az emlékezetemre, mindig dokumentumokat kerestem, és szerencsére találtam is.

Emberi, írói habitusára jellemző a regény befejezése is. Megérkezik Budapestre a fiú, elmegy oda, ahol papírt és némi pénzt adnak, de látja, hogy már számolgatják, hogy lesz, mint lesz a kárpótlás, nem akar sorba állni. Inkább elmegy a Nefelejcs utcába, mert sokkal jobban izgatja, hogy hazaért-e a barátja, Citrom Bandi. Íróként, átvitt értelemben se állt be a sorba. Pedig könnyen csinálhatott volna karriert ezzel a múlttal, mint annyian tették a Rákosi-időkben.
Jaj, ne is beszéljen ilyesmiről!

Akkor ez döntés, választás kérdése volt.
Persze, karakter kérdése. Fiatalon baloldali érzelműnek számítottam, de 1949-ben teljesen kijózanodtam. Egy pillanatig se jutott eszembe ilyen áron a karrier. Anyám régi szavai jártak a fejemben, hogy igyekezzek tisztességesen viselkedni.

Becsületesnek, jóravalónak nevelték.
Látja, ez az igazi kispolgári ostobaság.

Ugye, csak viccből mondja?
Hát lehet becsületesnek lenni egy diktatúrában?

Elvileg nem, mégis muszáj, mert csak így folytatható az élet. A hazug rendszerek, diktatúrák összeomlanak, viszont a tisztesség, az erkölcs őrzi meg azt az alapot, amelyre ismét építkezni lehet.
Magának ebben valószínűleg igaza van, csakhogy itt negyven éven át az számított „erénynek”, hogy túléljük, megmaradjunk, és ez bizonyos fokú kollaborációval járt együtt. A túlélés az ember természetes törekvése, ezért senkit nem lehet felelősségre vonni. Mégis, amikor változások történtek – és ennek Magyarországon olyan sokszor voltam tanúja, a Rákosi-rendszer előtt, után, az ötvenhatos felkelés előtt, után, majd a Kádár-korszak, a gulyáskommunizmusnak nevezett borzalom után -, sokan úgy érezték, hogy magyarázkodni kényszerülnek. Mert annyira kiszolgáltatottak vagyunk a történelemnek, hogy az életünk, az értelmünk nem koherens. Tulajdonképpen ez az az embertípus, a diktatúra alatt nyögő ember, akit sorstalan embernek nevezek, aki lassan elveszíti kapcsolatát a belső világával, igazi énjével. A diktatúráról egy másik diktatúrában írtam. A történet talán azért annyira eleven, mert egy másik történet is benne rejlik. Nem véletlen, hogy az irodalmi hatóságok nagyon nem szerették.

Önt se. Az akkori terminológia szerint legfeljebb a megtűrt kategóriába tartozott. A hatvanas-hetvenes években a mindenható, „elkötelezett” irodalomkritikusok döntötték el, kit állítanak a figyelem előterébe, és ki az, akit agyonhallgatnak. Szerintem ez a tudatos szándék, a mellőzés volt az oka, hogy nem került be az olvasói köztudatba. A Kossuth-díjat is csak a rendszerváltozás után kapta meg.
A hatvanas években a kiadó régi igazgatójának az volt a szokása, hogy szerződést kötött négy évre, majd újabb négy évre, adott valamennyi pénzt is, de a könyvet nem adta ki.

Nem csodálom, hogy az akkori mellőzés máig bántja. Miből éltek meg?
Egy barátom okos tanácsára zenés darabokat írtam, aztán német könyveket fordítottam.

Közhely, de talán van benne valami, hogy minden siker mögött ott áll egy asszony. Egyetért?
Így igaz.

Nem bánja, ha az első feleségéről is kérdezem?
Szépen éltünk negyven évig. Nagyon nehéz időket vészeltünk át együtt, 1954-től. Előtte ő is megjárta a tábort, majd, amint hazajött, elfogták, börtönbe került, internálták.

Miért?
Semmiért! Miért volt internálva még százezer ember? Az első feleségem úgy került szabadlábra, hogy fogva tartották, majd az egyik kihallgatáson azt mondták, nem emelnek vádat ellene, de be kell látnia, hogy most már annyit látott, hogy nem engedhetik szabadon. Látom, a homlokához kap, de ez így történt Magyarországon, ötvenkettő-ötvenháromban. Utána ismerkedtünk meg, és együtt éltünk a haláláig. Súlyos körülmények között. Magdával, a mostani feleségemmel 1990-ben ismerkedtem meg. Őt a nejem is ismerte, és nagyon jó, baráti kapcsolatban voltak, szerette Magdát. De a feleségem beteg lett. Egyszer azt mondta nekem: vedd el Magdát feleségül! A kapcsolatunkból valóban szerelem lett. 1996-ban összeházasodtunk, és azóta együtt élünk. Nagyon konstruktív, alkotó, szép a kapcsolatunk, rengeteg támogatást kapok tőle.

Elviseli, ha kritikát mond az új könyvéről?
Igen, de csak akkor, amikor már elkészült. Ha esszéket írok, azt felolvasom neki, és elmondja, mit gondol, többnyire igaza is van, de egy nagyobb munkát csak készen adok ki a kezemből. Az észrevételei igazi szellemi segítséget jelentenek. Ezenkívül remek szervező. Pompás ötletei, meglátásai vannak. Ha látja, hogy problémáim vannak, ő tudja a megoldást. Alapos lélekismerő, ami a nőknél igen fontos. Nagyszerű vele együtt élni.

Miért?
Azért, mert sugárzó egyéniség, igazi társ.

Nagy Emőke