Kérdés: „Három gyerekünk van, a legkisebb erősen fogyatékos. Mikor ez kiderült nyolc és tizenkét hónapos kora között, nagy szomorúság szakadt a családra. Sokat töprengtünk, mit is csináljunk, s végül, a gyerekekkel együtt – az egyik tizenkettő, a másik tízéves, mindketten lányok – úgy döntöttünk, hogy amíg csak lehet, nem adjuk intézetbe Gáborkát, hanem velünk marad. Azóta nagyon megszerettük. Hihetetlen sok kedvesség van benne, s azt kell mondanom, hogy időnként kifejezetten felvidító és érzelmileg gazdagító együtt lenni vele. Most öt és fél éves, és azt mondanám, valahogy az érzelmein keresztül nagyon sok mindent megért, olyat is, amit értelmileg esetleg nem fogna fel. Tűrhetően beszél is, a szakemberek szerint állapotához képest nem várt módon fejlődött, a mindennapi életben pedig – azonkívül, hogy teljesen önállóvá a későbbiekben sem tehető, nem hagyható magára – úgyszólván problémátlan vele az együttélés. De a nagyszülők és más rokonok már többször idéztek minket, szülőket, komoly beszélgetésre, mint mondták, a két nagyobbik gyerek „ érdekében”. Szerintük túlterheljük a nagyokat mindazzal a gondoskodással, az együttéléssel, amit a kicsi itthon tartása jelent, s ez a másik kettőnek is megárthat… Mi beszéltünk erről a gyerekekkel is, ők tiltakoztak. Tudom, hogy azért még fennállhat a veszély, s a felelősség minket, szülőket terhel. Vajon tényleg kárukra van, kárukra lehet ez az együttélés, ez a „túlterhelés” ?
Válasz: A leírtak alapján: nem. Sőt. Azt is mondhatnám, olyan tapasztalatokhoz, belső élményekhez juttatja -juttathatja – ez az együttélés a nagyobb gyerekeket, melyek emberségüket, érzékenységüket, világ- és embermegismerő képességüket gazdagítják.
Persze, csak addig, ameddig a szülők is úgy érzik, hogy akarják és vállalják ezt a helyzetet, s mindazt, ami ebből fakad.
Ha – esetleg nem a maguk helyzetében, hanem más, súlyosabb esetben, kevésbé kommunikációra képes gyerek, testvér esetében – a szülők, vagy a szülők egyike úgy érzi, hogy nem tudja belső indíttatásból felvállalni az együttélést, s ezért mind fáradtabb, feszültebb, akkor ez a helyzet természetesen megterhelő lehet a többi családtag számára is, tényleg „túlterhelheti” esetleg a testvéreket is. (De még ilyen esetben is előfordulhat, hogy valamelyik családtag „mindent” magára vállal, tehermentesítve a többieket, esetleg egy nagymama, nagynéni, vagy más, s akkor megint csak indokolatlan lenne elszakítani a gyereket az őt vállalótól.)
Természetesen előfordulhat- és érthető, indokolt lehet hogy egy család úgy dönt (kezdettől vagy idővel), hogy az intézeti elhelyezést veszi igénybe. De ennek is belső döntésnek – a szűkebb család tagjaiból fakadó döntésnek – kell lennie, s nem jó, ha külső rábeszélés, meggyőzés idézi elő.
Persze, tudjuk, a fogyatékosságok skálája rendkívül széles. S a családok lehetőségei- mind külső, mind belső értelemben – nagyon eltérőek. Ezért hát általános elvek nincsenek, csak egyedi döntések. De a mérlegelés közben ne feledkezzünk meg arról az antropológiai-pedagógiai gondolkodásmódról, amelyik úgy tartja, hogy minden emberi individualitás teljes értékű, s csak abban különböznek, hogy mennyire tudnak a test kínálta lehetőségekben megnyilvánulni. Aki járt már olyan intézményben, ahol a nevelők mintegy mögé pillantva a fogyatékos testi megnyilvánulásoknak, odalátják vagy odasejtik a teljes értékű, de látható, tapasztalható megnyilatkozásaiban gátolt emberi személyiséget, azt meglephette az itt élő fogyatékosok fejlődése és kapcsolatteremtő képessége.
Nők Lapja 1997/36. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images