1992: Ady Endre szerelmei

Ady Lőrinc nem értette Endre fiát. Már kicsi korában is bosszantóan más volt, mint a testvére, Lajos, meg a jó családból való fiúk általában. Mi több, ezt tudta, és úgy is viselkedett.

De baljós emlékű volt a születése is: a bal kezén hat ujjal jött a világra. Ennek persze futótűzként híre ment: sámánkeze van! (Mert mi marad titok egy ilyen kicsi faluban?) És hiába operálták le a hatodik ujját, Endre büszkén mutogatta a helyén a forradást és azt a kicsi csonkot, ami megmaradt. Itt a jel, hogy őt már születése előtt kiválasztották az égiek…

Aztán jöttek a rettenetes gimnazista évek. Az apja akkor kezdett csak aggódni igazán, hiszen 16-17 éves fiát hol idegláz gyötörte, hol hisztériás rohamai voltak.

Ki gondolta volna akkor, hogy majd száz év múlva a tudomány megerősíti a szájhagyományt és a néprajzkutatók, például Diószegi Vilmos, hatalmas gyűjtőmunkával felderítik, hogy a sámán tényleg fölös csonttal születik, s hogy a sámánkesztyűnek is ezért van hat ujja! És leírják, hogy a sámánná válás második fordulójában a jelöltet idegláz gyötri, közben megjelenik a szellem, aki kiválasztotta, tudtára hozza, hogy őt szemelte ki, és mindaddig gyötri a sámánbetegséggel – hisztériás rohamokkal -, amíg el nem fogadja a hivatását.

Nem hitt Lőrinc úr a fia zsenialitásában akkor sem, mikor már híres budapesti költő lett, hát még ekkor? Viszont az apja volt, féltette és aggódva elvitte egy idegorvoshoz, aki bölcs ember lévén azt mondta: erre a „bajra” legjobb orvosság az asszonyi csók. Hát így került Ady Endre a fiatal kurtizán, Mihályi Rozália ágyába, akitől nemcsak a „gyógyszert” kapta meg, hanem a vérbajt is.

Ennyi az ő keresztjének története, talán ezért írja versében, hogy halálvirág a csók.

A századforduló tájékán ezt illett tudni Adyról, és ennyi elég is volt. Az intelligencia széltében suttogta a borzongató pletykát. Aztán meg a vérbajra lehetett fogni mindent: azt is, ha nem értették, azt pláne, hogy ilyen különös, ilyen furcsa, soha nem hallott zenéjű verseket ír. Hát persze, mert szifiliszes! Máris megbolondult, vagy ha nem, hát meg fog… Épeszű ember ilyet nem talál ki, hogy sír, nyerít és búg – a fekete zongora.

A pletykaéhes tisztelt publikumot az aztán már nem érdekelte, hogy még ennél is különösebb, valóban látnoki erejű verseket írt azután, hogy kigyógyult a bajából. Ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nem a vérbaj vitte el, hanem a szíve és az alkohol.

Élete végéig keményen pusztította magát, bivalyerős szervezetét, szép testét, mert azt mondta: neki a versíráshoz, a jó vershez kell az a hideglelős érzékenység, ami a másnapossággal, a kijózanodással jár. Kell a feltámadás szomorúsága.

De ez magánügy. Mint az is, hogy jórészt Lédának köszönhetően gyógyult meg. Ugyanis első párizsi útja során már halványan mutatkoztak a betegség tünetei. Léda és férje emberségéről annyit, hogy kisegítették pénzzel, és Léda rávette, hogy kezeltesse magát. És az itthon még gyógyíthatatlannak hitt betegségből sikerült felépülnie.

Csámcsoghatunk a pletykán, de ha ez a kereszt nincs, tán sohasem születnek meg a Párizsban járt az ősz halhatatlan sorai. Emlékeznek a hangulatára? Erre a két sorra? „Füstösek, furcsák, búsak, bíborak, / Arról, hogy meghalok.” – írta ezt az a gyönyörű férfi, aki azt hitte, halálos beteg, közben életében először halálosan, végzetesen szerelmes volt a Könnyek Asszonyába, Lédába.

De úgy látszik, a sors nem akarta, hogy szerelmük teljes legyen. Nem adott nekik gyermeket, amire pedig mindketten annyira vágytak. Csak kicsi fia felhőbölcsőjét ringathatta, ahogy meghatva írja az elvetélt remények után.

És a szerelemből is vádaskodás, féltékenység, vad gyűlölködés lett. Tényleg gőgös és kegyetlen az Elbocsátó szép üzenet. De ez a Janus-arcú költőnek csupán az egyik arca. Mikor kitombolta magát, a másikat is megmutatta a sajnos kevésbé ismert, de szinte ugyanebben az időben írt Valaki útravált belőlünk című versében.

Persze, ne féltsük: a Léda-szerelem után – talán alatt – se volt híjával a nőknek. Egyszerűen bomlottak érte. Akik ismerték, amint Krúdy, azt írták: Volt valami varázslatos az egyéniségében, a tekintetében, szóval az egész lényében. Sokan leírták azt is, hogy ha megjelent valahol, bizony finom úrinők is képesek voltak megfeledkezni az illemkódexről. Falkában jöttek a kis női csukák, és bújtak az ágyába. Ő meg gálánsán mindnek írt legalább egy szép emlékverset. Sőt! Elsiratta a kihagyott nők drága csapatát is.

Közben meg olykor iszonyúan magányos tudott lenni. Volt úgy, hogy csak rótta éjszaka a kopott hónapos szobát, írta a verset: „Nem jön senki.” Hát ment ő, Reinitz Bélával, Zubolyjal, Krúdyval az Andrássy úti éjszakába. Aztán a többiek szeme láttára – néha csak úgy – írt egy-egy verset, hadd lássák, neki az ihlet nem gond, holott…

De térjünk vissza az asszonyokhoz: Ha valaki, Dénes Zsófia végre igazi társa lehetett volna. Meg is kérte feleségül, Zsuka már készült a randevúra, hogy igent mondjon, csakhogy nem mehetett. Mert az édesanyja is körülbelül annyit tudott Adyról, mint bárki Pesten: hogy egy szifiliszes alkoholista.

Tőle lehetett az az istencsapása akár zseni is! A lánya előtt könyörögve lefeküdt a küszöbre és azt mondta: Ha át tud lépni rajta, mehet! Így történt, hogy Élet helyett órák-at adott nekik a sors. De Zsuka, tudjuk, még kilencvenéves korában is Adyba volt szerelmes. Szinte csak róla beszélt az utolsó, vele készült tévéfilmben, könnyezve…

Kufármentalitással azt is mondhatnánk, talán mégis jobban járt, mint Csinszka, ez a gyönyörű szemű kamaszlány, aki a finom svájci nevelőintézetben nemigen hallott az életről. A paplan alatt stikában olvasta a verseit, álmodozott és – mint a rajongók általában -, levelet írt Neki.

Mit tudta ő, hogy háború készülődik, van…? Hogy bálványa depresszióval küzd, önmagát vádolja, hogy majd csendőrök és névtelen levélírók zaklatják ezt a szent embert, aki ráadásul keményen iszik, mert egyre nehezebb szembenéznie látomásaival, meg a valósággal – amiben sokáig nincs magyar jövő… Már csak inni és imádkozni lehet, kérni a győzőket mindhiába: „Ne tapossatok rajta nagyon.”

Nem tudta – nem tudhatta – mindezt. Azt se, hogy a mézeshetek kutyakomédiába torkollnak, hogy neki dugnia kell az üveget szerelmetes férje elől, az meg vésztartalékait a csúcsai sokholdas park bokrai alá rejti majd, és éjjel csókok, fogadkozások után kioson, mert józanul kibírhatatlan az élete.

A frontra nem mehet, nem engedik. De nem kell neki testben is ott lennie ahhoz, hogy a halottak élén meneteljen. A friss asszony még talán parádézni szeretett volna, társaságba járni, az ő fejedelmi férjével. De az álom véget ért. És a kislány helyett egy igazi asszony ébredt riadtan az összebúvó félelem óráiban. Mindent adott, amit egy nő adhat: testvér, barát, szerető, anya, gyermek volt – ha kellett Mária, máskor Veronika – a Golgotán. Mert oda kellett ő, arra az útra, társnak…

Nagy Emőke