Kérdés: Fiam most ment hatodikba, lányom negyedikbe. Az iskolában a szülők körében valóságos hisztéria dúl, hogy mikor és hova adjuk továbbtanulásra a gyerekeket. Az iskolánk viszonylag jó, nyolcosztályos általános iskola, melynek tanári kara már két-három éve szeretne – és talán a következő tanévben fog is – a nyolcadik után gimnáziumi első osztályt indítani. De ez bizonytalan. így hát a szülők egy része gyötri az iskolát, hogy a negyedikeseket, illetve a hatodikosokat készítse fel a gimnáziumi felvételire és unszolja a gyerekeket, hogy készüljenek. Az elmúlt években voltak olyan jó tanulók is, akik nem kerültek be, s akadt köztük olyan is, aki annyira megsínylette a négy-öt felvételit, hogy utána rövid kórházi kezelésre volt szüksége. Bevallom, tájékozatlan vagyok, de tájékozatlanságomban ezt az egészet, így ahogy van, tébolynak tartom. Valójában melyik a jobb gimnáziumiforma, a négy-, a hat- vagy a nyolcosztályos? Vagy fordítva? Melyik a jó alapiskola: a négy-, a hat-, esetleg a nyolcosztályos? Vagy nem ezen múlik? Szerintem nem. Mégis azt hallom, hogy négyosztályos gimnázium, középiskola már alig van. Akkor a fiam számára ez az utolsó év itt (ha ugyan nem indul el valami) és jövőre mennie kell… Valójában mi volna kedvező a gyerekeknek? Hova kellene menniük, és mikor?
Válasz: A gyerekek fejlődése, képességeik kibontakoztatása szempontjából legkedvezőbb megoldás: a tizenkét éves egységes iskola.
Persze, az emlékek szépítenek és csalnak, de azt hiszem, valóban voltak nagyon jók az egykori nyolcosztályos gimnáziumok között. Jó volt az is, hogy a tizennégy év körüli kamaszok nem azt érezték, hogy ők a „legnagyobbak” az iskolában, hanem ott voltak még fölöttük a tizenhat-tizennyolc éves „hölgyek és urak”. Ez jót tesz ebben az életkorban. Az is jó volt, hogy a tizennegyedik életév körül nem „a maximumot” kellett teljesíteni – hiszen ilyenkor a gyerek belefárad a növésbe, ez az élettani lustaság kora -, hanem egy viszonylag könnyű osztály, a gimnáziumi negyedik várta és fogadta be ilyenkor őket. De ezekben az iskolákban olyan tanárok alkották a testület jelentős részét, akik ösztönösen vagy tudatosan, a gyakorlatból, illetve az elméletből ismerték, tudták, érzékelték azt a különbséget, amely például a tíz- és a tizennégy éves vagy a tizenöt és tizennyolc éves gyerekek, fiatalok között van. Sok az olyan mai iskola, amelyik négyosztályosból gyorsan megnövesztette magát lefelé hat- vagy nyolcosztályossá, talán csak azért, nehogy elnéptelenedjen. A tanároknak pedig mintha fogalmuk sem lenne arról, hogy a tíz-tizenkét éves gyerekek jelentősen különböznek a tizenöt-tizenhét évesektől.
A mai helyzetben a szülő egyet tehet: óvatosan mérlegel. Milyen az én gyerekem, mi volna jó neki, milyen lehetőségek adódnak a környéken vagy még elérhető távolságban? Hogyan tudom a gyerekemet úgy bejuttatni egy neki, képességeinek megfelelő iskolába, hogy ezért ne kelljen meggyötörnöm őt, ne kelljen megbetegítenem? (Valójában ez törvénytelen, törvényellenes helyzet. Ha a tanszabadságot komolyan vennénk – s erre különböző nemzetközi szerződésekben is elköteleztük magunkat -, akkor azt kellene mondanunk, hogy bárki, aki az előző iskolafokozatot elvégezte, akár csak színelégséges eredménnyel is, jogosult beiratkozni a következő fokozatba, hacsak az nem kíván különleges képességeket, mint például a zenei gimnázium vagy a balettintézet.)
Ma már vannak Magyarországon tizenkét évfolyamos egységes iskolák -régen is volt egy-kettő, jól is működtek illetve olyanok, melyek törekszenek arra, hogy azzá váljanak. Abban is reménykedhetünk, hogy eljön az idő, amikor nem a gyerekek tolonganak majd az iskolák előtt, hanem az iskolák versengenek a gyerekekért. Addig pedig, saját gyerekeinket illetően tájékozódnunk – s netán ügyeskednünk – kell.
Nők Lapja 1997/40. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
