1992: Látogatóban Komár Lászlónál

Szeptember közepe táján lesz harmincadik éve, hogy énekel. Nem titok az sem, hogy november 28-án betölti a 47. évét. Három év múlva „védett korban” lesz.

– Ha valaki Komár Lászlóról hall, meg szokta kérdezni: nem Elvis Presley utánzása-e az, amit csinál?
– Eleinte utánoztam Elvist, ez egyértelmű. De a koppintós időkben ez volt a menő.

– Úgy tudom, nehéz körülmények között nőtt fel. Nem tartom valószínűnek azt, hogy például szolfézsra vagy zongoraórákra járatták volna.
– Így van. Nem csinálok titkot abból, hogy nem ismerem a kottát és nem tudok hangszeren játszani. Viszont autodidakta módon sok mindent megtanultam. Ha hangszerelek, ki tudom találni és el tudom énekelni a különböző hangszerszólamokat. A VIII. kerületben nőttem fel, és annyira szegények voltunk, hogy a szüleim örültek, ha enni tudtak adni. Lavór, egy szoba, amiben négyen laktunk… Szolfézsről meg ilyesmiről szó sem lehetett. A fiamat, aki most tízéves, járatom zeneórákra. Persze nem akarok mindenáron zongoristát nevelni belőle, de szeretném, ha megtanulna zenét hallgatni.

– Azért biztosan vannak kellemesebb élményei is abból az időből.
– Kézzelfogható emlék például az első karácsonyi ajándékom. Egy lendkerekes, zöldre festett krokodilt kaptam, ami tátogott, ha tologattam. Embertelen randa volt szegény… Sokáig megtartottam, aztán egy költözéskor elveszett. Akkor még nem voltak olyan komoly játékok, mint most, és azon a környéken a legtöbb gyerek hasonló körülmények között élt, mint én. Akkoriban Pesten még rengeteg lovaskocsi járt. A lovak elhullajtott patkócsavarjait összeszedtük és „bikáztunk” velük. Öt darab kellett. Egyet földobtunk, és amíg az a levegőben volt, a másik néggyel meghatározott figurákat kellett csinálni. Például szétszórást, behajtást… De a mai gyerekek nem is tudják, mi ez.

– Van-e valami különösen fontos dolog, amit ez idő tájt tanult?
– Hát… megtanultam anyámtól főzni! Elmondhatom, hogy nincs olyan étel, amit ne tudnék megcsinálni. A tojásos nokedli tésztáját például magam szaggatom, és megdurvítom egy kis jó, füstölt falusi szalonnával is. Igaz, az utóbbi időben már nem vagyok húsevő. Rászoktam a testkontrollra, és nagyon kellemesen élek vele. Le is fogytam.

– Az egyik koncertjére meghívott egy egész focicsapatot. A futball régi szerelme?
– Az Erkel Színházba hívtam meg a Ferencvárost – mert én fradista vagyok. És tényleg nem azért mondom, de nagyon jól futballoztam gyerekkoromban… Most is eljátszogatok. Sőt volt egy nagyon jó kis klikkünk, tizenöten-húszan voltunk benne, akik gomboztunk. Komoly gombfocibajnokságokat játszottunk.

– Hol találkoztak össze a zenével?
– Nézze, ezt jó párszor elmondtam már. Én a Nagyfuvaros utca 3/B-ben laktam, szemben a zsidó templommal, és Stern László főkántor fia, Stern Ottó volt az első barátom. Sternék nagyon szerettek. Laci bácsinak volt egy Mambó magnetofonja, és meghívott zenét hallgatni: Giglit, Carusót, Mario Lanzát. Ezekre a mai napig emlékszem. Nagyon-nagyon-nagyon tetszettek. Azután egy Mayer Vili nevű barátom kapott egy szalagos Delta magnót, és rendezett egy nagy házibulit este hattól tizenegyig. Reggelig akkor ez még nem ment, zordabb erkölcs uralkodott. Én voltam a társaságban a legfiatalabb. Míg a többiek táncoltak, leültem a sarokba a magnó mellé. Mindenféle könnyűzene volt a szalagon, és már akkor felfigyeltem Elvis Presley felvételeire. Másnap reggel ezeket dúdolgattam az utcán, az iskolában, itt-ott. Később rendszeresen feljártam Vilihez, és „kicsontozgattam” őket. Aztán le is írtuk a szövegeiket, fonetikusan persze. Eleinte négyszemközt énekelgettem a Vilinek, mert ha többen voltunk, azonnal megkukultam. De addig biztattak a többiek, hogy megpróbáltam énekelni nekik is. Azután meg belejöttem, és láttam, hogy tetszik nekik. Egyszeresek azt vettem észre, hogy ezen a pályán vagyok.

– Pályafutása a Scampoló együttessel indult.
– Igen. A Scampolót pedig a Földmunkát Gépesítő Vállalat KISZ-szervezete szponzorálta. Az együttes tagjainak ennél a vállalatnál volt „sportállásuk”. Én eleinte udvari segédmunkásként dolgoztam itt, majd a Faragó Judyval együtt figuránsok vagy mi a fenék lettünk. 1964 végén a Scampoló megszűnt, Faragó Judyt elvitték katonának, és a Flottilla együttessel játszott tovább. A szólókarrierem 1981-ben kezdődött az első lemezzel.

– Most így, a tizedik után, egészében véve mennyire elégedett?
– Megelégedve nem vagyok, de az életem így van jól, ahogy van. Én hiszek Istenben, és hiszem, hogy így vagyok kitalálva. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne tennék meg minden tőlem telhetőt. Pedig nem könnyű. Lelkileg eléggé labilis vagyok, és borzalmasan érzékeny. De megtanultam keményen viselni olyan lelki megrázkódtatásokat, amiktől más ember a kardjába dőlne. Egyébként szerintem az sem jó, ha valakinek minden sikerül és tökéletesen megy. Nem lehet állandóan rántott csirkét és bélszínt enni. Kell ahhoz hiányérzet, hogy az embernek háromszorosan olyan jól essenek a jó dolgok. A szerelemmel is így vagyok. Alkalmatlan vagyok arra, hogy valakivel együtt éljek, mert ha mellettem mindennap ugyanaz a nő kel fel, akkor a vágyakozás érzésnek vége. És én anélkül nem tudok élni, semmilyen tekintetben.

– Mire vágyik leginkább?
– Mire…? Igazából arra vágyom a legjobban, hogy a gyerekem egészséges legyen. A többit majd megoldjuk.

Podonyi Hedvig