Kérdés: Kislányom jövőre iskolába megy. Évek óta gondom van vele. Két és fél éves elmúlt, amikor a kishúga született, és nemcsak rettenetesen féltékeny volt – amikor azt hitte, hogy nem látjuk, rá is ütött, amiért aztán persze kikapott -, hanem vissza is esett fejlődésében, elveszítette az addigra kialakult szobatisztaságát, és a gyakori éjszakai bepisilések miatt már hároméves korától vittük különböző szakemberekhez. Ez a tünet később enyhült, majd elmaradt (bár még ma is előfordul, hogy vissza-visszatér), viszont ekkor elkezdte a haját csavargatni-pödörgetni. Látszólag nem tépi a haját, a folytonos pödörgetés azonban oda vezet, hogy most már kis foltokban kopasz a fejbőre. Hiába figyelmeztetjük, hiába szólunk rá rendszeresen, ez mintha még idegesebbé tenné. Biztosan baj, hogy nem tudom így elfogadni a gyerekemet, s ő ezt érzi, de szeretném, ha más lenne, olyan, mint a többi. A múlt évben sokat foglalkoztam vele, szakemberek tanácsára iskola-előkészítő feladatokat oldottunk meg. Sokat ügyesedett ezekben, de a tünete nem enyhült, sőt erősödött, s az én türelmetlenségem és aggodalmam is fokozódott. Félek, hogy az iskolában csúfolni fogják, s az iskolai megterhelés majd még feszültebbé teszi. Mit tehetnénk?

Válasz: A hajtépés – csavargatás, pödörgetés egészen a kitépésig – ugyanolyan tünet, mint az ötéves kor után is fennálló, rendszeres éjszakai bepisilés. A gyerekkori neurotikus -ideges- tünetek egyike.

De menjünk vissza a történet elejére. Hogy a nagyobbik – az első – gyerek féltékeny a kisebbre, a másodszülöttre, a „betolakodó” kistestvérre, ez természetes. Ő hosszú ideig átélhette, hogy egyedül volt, egyetlen volt, a szülők figyelme feléje irányult, s most ebben döntő változás következett be. A testvéri érzelmekben mindig keveredik az elfogadás és az elutasítás. Ezt természetesnek kell tartanunk, s amíg egyfelől nem engedhetjük, hogy a nagy üsse a magatehetetlen kicsit, másfelől a nagyot sem szabadna büntetnünk érzelmei kinyilvánításáért, kimondásáért. Az pedig, hogy ő is olyan akar lenni, mint a kicsi – vissza szeretne változni törődésre szoruló kisbabává -, egészen természetes. Ezért „esnek vissza” a szobatisztaság előtti korszakba a nagyobb testvérek. Ebben is a kicsit utánozzák, ahogy esetleg kisbabás viselkedésükkel, nyögdécselésükkel vagy beszédmódjukkal is.

Ha egy ideges tünetet kezelni kezdünk, anélkül azonban, hogy a tünet okául szolgáló feszültséget fel tudnánk oldani, úgynevezett tünetváltás következhet be. A bepisilés elmarad vagy enyhül, de fellép helyette – vagy mellette – mondjuk a hajtépés. A figyelmeztetés, a rászólás ilyenkor olaj a tűzre. És persze az is ront a gyerek állapotán, hogy tünetei következtében ő nehezebben elfogadhatóvá válik környezete számára. És ezt megérzi, átéli. Ördögi kör.

Ami pedig az iskola-előkészítő feladatok megoldását illeti, ilyenekre nincs szükség. (Pontosabban a gyerek fejlődése szempontjából nem volna szükséges, de a rossz, siettetéssel megterhelő iskolák ezt nem egyszer elvárják.) Feszült állapotban lévő kisgyerekek különösen rosszul tűrik az ebben az életkorban felesleges iskolás tanítást, és ezt külön is súlyosbítja, ha az „előkészítő” tanító a szülő. Szülő és gyereke ebben a helyzetben kölcsönösen idegesítik, türelmetlenné teszik egymást. Ez aztán persze, súlyosbíthatja az éppen fennálló tüneteket is.

Az iskolától – pontosabban: a tanítótól – függ, hogy a gyerekek hogyan fogadnak valakit, akit valamiért „lehetne” csúfolni, mint ahogy az is, hogy az első osztály első hetei, hónapjai örömet jelentenek-e a gyereknek és feloldódást, sikerélményt (hiszen a gyerekek ilyenkor nagyon kíváncsiak, érdeklődők, éppen ez mutatja, hogy „megértek” az iskolára, minden különösebb fejlesztés és érlelés nélkül, ha megfelelő, ingerdús családi környezetből jönnek), vagy pedig értelmetlen siettetésekkel és az álteljesítmény követelményeivel gyötri meg az első osztály – a tanító – a gyerekeket, ezzel természetesen ideges tüneteiket is súlyosbítva.

Az, hogy a hajtépés tünet, az ideges állapot, a túlzott feszültség, szorongás, lehangoltság tünete, azt is jelenti, hogy szakszerű kezelésre (tartós, lehetőleg hetenként többszöri, oldó hatású játékterápiára) szorul. S ezzel együtt a családi szokások (és az anyai magatartás) bizonyos – szintén a szakember segítségét igénylő – átformálására van szükség.

Nők Lapja 1997/42. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images