A műteremben a délután fénye mintha a képek színeit akarná utánozni, ferdén, tüzes naranccsal árasztja el a rögtönzött kiállítást. A Rajk László utcai új műteremlakás puritán kiállítótere a tájképeknek. Az egymást túlkiabáló vagy harmonikusan együttjátszó színeknek még a délutáni napsugarak segítsége sem kell: amúgy is a természethez, és így az érzelmekhez közelállók, a táj sugallta gondolatok hű közvetítői. A felhők rózsaszínje, a mogyorószín földek visszhangja, a „Kora tavasz a Balatonnál” a zöld szín születéséről készült tanulmány. A Zalai-dombok barnába fojtják a harsogást, az Alacsony-Tátra éles kékjei szinte szabdalják a levegőt.

Színekről beszélek, hiszen Luzsicza tájképein ezek fognak meg legelőször. Aztán a szerkezete: a hegyek vonalának örök biztonsága, a felhők megbolydult formái egy emberfigurában, egy házban, egy tó simaságában oldódnak fel.

Nem elég szeretni, sokat is kell tudni a természetről, hogy saját szépségei mellett a képeken a művész gondolatai is megjelenhessenek. Luzsicza Lajos Érsekújváron született, itt élt húszéves koráig. Alföldön nőtt föl, de a Tátra is ott volt a közelben, ha gyalog indulva csak a feleútig jutott is el. Csak felnőttként látta és festette a Tátrát, hiszen akkor már túl volt a budapesti főiskolai éveken. A kapcsolatok Csehszlovákiával azóta sem szűntek meg. Szülővárosában, meg Pozsonyban és Lipótszentmiklóson is volt kiállítása.

A Műcsarnok igazgatójaként az ötvenes években több alkalma is volt arra – élt is vele -, hogy a két ország művészeit megismertesse egymással. Itthon is szükség volt azonban a művészetszervező munkára. Húsz évig a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének területi titkáraként dolgozott a vidéki képzőművészeti központok létrehozásán. Az ő szervezőmunkájának is köszönhető, hogy ma eleven vidéki képzőművészeti életről beszélhetünk. A közéleti tevékenységgel csak néhány éve hagyott fel, de most is vezetője egy budapesti rajzkörnek. Mindez sokszor akadálya lehetett a művészi munkának, hiszen ahogy elmondja, csak akkor tud dolgozni, ha minden apró dolgot elrendezett maga körül. A nagy dolgok terhét, a közéleti gondokét letehette, s az alkotás évei megújulást hoznak.

– Nem vagyok türelmetlen ember, sok variációt próbálva, lépésről lépésre haladok előre. Nem egy nagy ötleten, hirtelen elhatározáson múlik a művészet, sokkal többet tesz a hűség a szakmához. Egyszerűen csak él az ember, amit csinál, legyen a saját világa, de ehhez is, ennek valódi felfedezéshez is idő kell.

Molnár Gabriella

Nők Lapja 1982/38. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Nők Lapja archívum