Pilinszky János gondolatébresztő cikke kapcsán — nem a cikkről, hanem a témáról — szeretnék néhány dolgot elmondani. Pilinszky nem túlságosan termékeny költő, közéleti vitákban is ritkán vesz részt, de — talán éppen ezért — minden verséből süt a végiggondolt, végigvitt etikus tartás, s ha most a fiatalokról beszél, nyilvánvaló, hogy hasonlóképpen jár el. Ez részben örvendetes tény, hiszen olyan témát pendít meg, amelyről sokan vitatkoznak, részben megfontolást érdemel, mert egyértelműen dicsérő, sőt mintha túlságosan az lenne… A fiatalok problémájáról általában sok prót és kontrát mondtak már ki; de ilyen egyértelműen lelkes és bízó nyilatkozat régen látott napvilágot.

A cikkírók mai fiatalokról szólva, ahányan vannak, annyi árnyalatot mutatnak meg, annyiféle konklúzióra jutnak. Ennek a jelenségnek kézen fekvő magyarázata, hogy a mai fiatalok problémája olyan vízválasztó, mely először is azt árulja el: ki hogyan néz a világba, hogyan reagál szokatlan, vagy szokatlannak tűnő jelenségekre, másrészt arra utal, hogy a »mai fiatalok« terminusz eléggé szűkös, vagy túl tágas, de semmiképpen sem pontos. Éppen ezért olvassa az ember gyanakvással, vagy ellenszenvvel a nagyképű elítélő, és lekezelő nyilatkozatokat, s ezért gondolkodik, forgatja a szót, ha egyértelműen elragadtatott írás kerül a szeme elé. A mai fiatalok nem ördögök és nem angyalok, s azt se merném állítani, hogy rosszabbak, vagy jobbak, mint bármely más kor »mai fiataljai«. Foglalkozásom és érdeklődésem miatt is gyakran találkozom különböző korosztályaikkal, és azt tapasztalom, hogy szőkék, barnák vagy feketék, jellemesek vagy poltronok, magasak és simulékonyak. Szerintem egyetlen dolog fűzi őket egy hadrendbe: az, hogy a szó teljes értelmében mai emberek, ma növekszenek, okosodnak, ebben a világban bontakoznak ki, vagy csúsznak félre. Emlék és tapasztalat nem béklyózza és nem segíti őket, végtelen természetességgel mozognak ebben a politikai és gazdasági rendben, de feszengenek is, mert ízlésük, életvitelük formáiban más, mint az idősebbeké. Problematikájuk rendkívül összetett, konfliktusuk a régi normákkal és szokásokkal igen éles. Ekkora alapállásbeli különbség, amely ma tapasztalható apa és fiú, tanár és diák között, nem tudom, valamikor volt-e? Ezeknek a gyerekeknek egyszerre, azonos időben kell szembenézni olyan bonyolult és súlyos kérdésekkel, mint háború vagy életbenmaradás, vallás vagy tudományos ateizmus; bigott szendeség és erkölcsi szabadosság az egyik oldalon — a másik parton pedig a mai kor emberére szabott erkölcsi követelmények. A példák tetszés szerint szaporíthatok, de talán ennyi is érzékelteti, mennyire kényes kérdés az ő dolguk, s ahogyan mondják: »Itt lehet az ember szép, de okos nem«.

A felnőttek, a mai ,,öregek” vállán óriási felelősség nyugszik, de úgy érzem, nem mindig cselekszenek ennek tudatában. Türelmetlenség, etikai, ízlésbeli — olykor politikai — dogmatizmus szélesíti a nemzedékek között amúgy is szélesen tátongó rést. Gyakran összekeverik a látszatot és a lényeget, s riadtan, vagy nagyképűen, de semmiképp sem megfontoltan állnak velük szemben.

Berentén az egyik diáktáborba bevonult az újonnan érkezők csoportja, közöttük tíz girardi-kalapos, hangoskodó, hetyke, egyformán — amúgy huligánosan — öltözött ifjú. A tábor vezetősége a haját tépte, haza akarta őket küldeni, sopánkodott, féltette a munkaerkölcsöt és általában az erkölcsöt is. A girardi-kalaposok nekifogtak a munkának, s kenterben verték az egész tábort; férfinorma szerint 150 százalékot teljesítettek. És hány ilyen eset van, amikor holmi girardi-kalapokon felejtjük a szemünket, s valami szembeötlő dolog miatt nem látjuk, vagy nem óhajtjuk észrevenni, fel sem tételezzük a 150 százalékot.

Pilinszky János elismerően szól képzettségükről és tudásukról. Általában igaza van, de úgy érzem, itt is disztingválni kell. Én inkább lényegretörésüket dicsérném, semmint felkészültségüket. Átlátnak a dolgokon, folyamatok és tendenciák érdeklik őket, s emiatt az alapjában helyes magatartás miatt gyakran fütyülnek azokra az adatokra is, amelyek pedig szükségesek. Valóban képzettebbek és nagyvonalúbbak, mint az előttük járó nemzedékek, de ismét előtör a ,,de”; mivel tudásukat könnyebben szerezték, s magasabb kilátóról tekinthetnek széjjel, nem szenvedik úgy vérükké, mint az előttük járók tették.

Ízlésük, életvitelük és ritmusuk kérdése is bonyolult; nem cikket, hanem könyvet kellene írni róla. ,,Szakvonalról” egy példát. Emlékszem, gimnazista koromban mekkora probléma volt Ady, hogyan verekedtünk, birkóztunk a verseivel — érte. Ez ma már nem probléma, számukra csupán az érthetetlen: mit nem értettek régen belőle? Bartókot, — ez persze fül kérdése is —, megértik, a magukénak érzik, de Erkelt és Jókait naivnak, öregesnek, porosnak mondják. Mintha annyira előre nyargalnának, hogy nem is látják a mögöttük elterülő tájat, s mintha ízlésbeli avantgardizmusuk miatt, hagyomány és múlt kevesebbet jelentene számukra a kelleténél.

Kapcsolatuk, szerelmeik jóval célratörőbbek, ,,materiálisabbak” mint a régebbi diákügyek voltak, s ez jó is, rossz is egyszerre. Ki tagadhatná, hogy idejétmúlt ostobaság a szüzesség és házasság összekapcsolásának bigott, nevetséges formulája, de ki garantálja, hogy nem válik — és gyakran válik is — a párválasztás felelősségteljes emberi aktusa délutáni szórakozássá, időtöltéssé, flörtté. Hallatlanul bonyolult kérdések ezek, s nagy a veszély is, amely erre a ,,másfajta rajra” lesekszik. Régi normáinkat nem fogadják el, nevetségesnek, avultnak és porosnak érzik, s ebben nagyrészt igazuk is van. Új szabályrendszer-kódexet nem tudnak adni nekik, tanácsot is ritkáin, mert tudatlanság, képmutatás, homokba menekülő strucc-magatartás uralkodik felettünk.

Érdekes megfigyelni, hogyan járnak el abban a harcban, amely a korszerű életvitel, ritmus, ízlés kialakításáért folyik, s hogyan arattak és aratnak győzelmeket egymás után. Amint azonban egyre komolyabb harcterekre érnek, egyre nagyobb ellenállással találkoznak, s egyre keményebbé válik a küzdelem. Erkölcsi téren például az ,,öregek” nem hajlandók sem hátrálni, sem békét kötni, s ebből előbb-utóbb teljes csatavesztés lehet. Előbb a leselkedő veszélyt említettem, s ennek a veszélynek legpregnánsabb jelentkezését éppen fiatalságukban kell keresni. Harcukat ösztönösen vívják, s gyakran ők sem tudják megkülönböztetni a lényeget a látszattól. Széles körben elharapózó és súlyosan veszélyes tévhit szerint a modern fiatal modernsége bizonyos ruhák, a táskarádió és blazírt magatartás pillérén nyugszik. Mennyit kellene itt tenni, vitatkozni és felvilágosítani! Jobban fel kellene mérni a veszélyeket és nagyobb tisztelettel kezelni az eredményeket. Ankétok, megbeszélések sorát kellene rendezni, róluk, velük. S itt éppen a leglényegesebb kérdésekről kell beszélni minden prüdéria, álszemérem és farizeuskodás nélkül. Komolyabb, bonyolultabb küzdelem ez, mint első látásra felméri az ember, s éppen emiatt komolyabb akciókat, nagyobb apparátust igényel. Frázisokkal nem megyünk semmire, általános megállapítások is keveset érnek, s épp annyira nem árt nekik, ha azt mondjuk: ők a legrosszabbak, mint amennyire nem használ, ha legjobbaknak tartjuk valamennyiüket.

Rengeteg kérdés van, s ezekről a kérdésekről, mindegyikről konkrétan kellene beszélni velük. Számos hibájuk és nagyon sok erényük van. Egyik, számomra különösen rokonszenves, az, hogy megvetik az álszemérmet, a pózt, és a nagyképűséget; ez talán garancia arra, hogy önvizsgálatukat is álszemérem nélkül és póztalanul végezzék el. Igen, akkor, ha hagynánk! Eddig számos efféle vitában vettem már részt, s tapasztaltam, hogy a 18 évesekről a 25-től 90 évig tartó korosztályok vitáztak. Érdekes, és talán hasznos lenne egy olyan vita, ahol az ő szavuk is hallatszanék.

Nők Lapja 1962/38. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: A Felszabadulás gőzhajó a Dunán, háttérben a Türr István híd. Dersi Tamás újságíró és Gerelyes Endre író, újságíró az Írószövetség jugoszláviai útján (Fortepan / Hunyady József)