Szent csatatérre lép, aki a Nemzeti Színház földszintjén az utolsó széksor mögött megy át. Itt volt valamikor a diák- és mesterlegény-állóhely. Akinek bírta a talpa, itt nézhetett húsz fillérért klasszikusnál klasszikusabb színdarabot, négy álló órán át, vagyis azúttal igazán rogyásig. Ennek ellenére — vagy tán épp ezért — színészek és szerzők innen kapták a legviharosabb dörgő tapsot, a legsivítóbb füttyöt, így eldugva, mintegy a láthatatlanság függetlenségében, ez volt a közvélemény legveszélyesebb gépfegyverfészke.

Ezért is szüntették meg. A színelőadások a drága zsöllyebérlőknek készültek. Hogy sorsukról a legolcsóbb jegyűek döntsenek, az nem vágott össze.

A jövendő, az ifjúság ítélkezett.

Ilyen szemlélője a világnak is az a különös bennszülöttréteg, amelyet közös szóval ifjúságnak nevezünk. A gyermek szemének még minden látvány és játék. A serdülő már a szerkezetet, a cselekményt is érzékeli: már alakul az a félelmetes igazságérzete, amely az alsóosztályosok — s az alsóosztályúak — sajátja. A húszéves kor már egyben-lát, ha többet nem, egy fölvonást, s ez elég, hogy meggyulladjon a kanóc, amely a szívben fészkelő bomba, a véleménynyilvánítás törik-szakad ingeréhez, kirobbanásához vezet.

Nem is olyan rossz együttműködés hát ez. A felnőttek szerepelnek, abban az értelemben is, hogy „szerepeltek még”, vagyis egyszerűen csak ott voltak, a jövő pedig néz és ítélkezik. Véleménye nem mindig ildomos. Nem is mindig igazságos! Hogy is lehetne oly kevés tapasztalat birtokában? De a legzavarbaejtőbb — akár a színházban —, amikor egyáltalában nem hangzik vélemény.

A felnőttek dolga így, hogy pontosan érzékeljék a jövendő véleményét. Ezt is csaknem a színészek és előadók módjára, akiknek hatodik érzékük van, hogy hallgatóikkal „kapcsolatot teremtsenek”. Ez a kapcsolat az élet jó működése.

Milyen az ifjúság ma? Hogy tudhatnánk e kapcsolat jó működése nélkül? Sajnos, ez az összeköttetés nem teremtődik meg olyan egyszerűen, mint a telefonban. Lelkesen és — ez a szavam rá — boldogan, olvastam Pilinszky János beszámolóját a Nők Lapjában, az ő tudósítását arról, amit kitűnő lelki hallószerve fölfogott a vonal túlsó végén lévőkről. Kiküszöbölő megállapításai a legörvendetesebbek. „Megdőlt a hiedelem, hogy… a sofőr a jövő típusa.” „S halomra dőlt a másik jóslat is: hogy a jövő nemzedéke a specialistáké lesz.” Már elpukkant a szakbarbár fenyegető gumigömb árnya is.

Ekképp döfhetnénk hasba még jó néhány léggömb-rémet. Pilinszky pompás mondata szerint a mai fiatalok „született társas lények, anélkül, hogy egyéniségükből bármit föladnának.” Ilyesmit hallok ki én is rejtelmes készülékemből. S még egy dologra nagy a helyeslésem. Ebben a nemzedékben a tehetség nem különc. Egyéniségüket a mai fiatalok nem nyakkendőjükön, sörényükben vagy mániáikban viselik. A zseni egykori ismérvei, „a megkülönböztető szokások ma már csak a dilettánsok és pszichopaták reflexe.”

De megállok, mert olyan mindez, mintha dicsérném az ifjúságot. Nem dicsérem, nem irigylem. Szeretem? Azt hiszem, különösen nem is őt szeretem. Be merem vallani, ami voltaképpen nem is lehet másképp: személyes érintkezésben a fiatalok jobbadán untatnak. Vagy túl hangosak, vagy túl csöndesek; hozzám képest rettenetesen tájékozatlanok, még beszámolóikban is tapasztalatlanok. Összességükben, a lét részeként szeretem őket, ahogy magát az egész létet is.

De előbb egy szót az öregekről is.

Aggastyán kétféle van: akinek sikerült a sorsa, s akinek nem. Az utóbbiak ontják az ifjúságra a hízelgés közismert szabvány-mondatait; nem rejtély, hogy miért. Az idegzetben évmilliókig elélnek a nagy élmények, az például, hogy a vad népek a mihaszna öregeket agyonverték és megették.

Ez ma nem ilyen kezdetleges megnyilvánulásban fenyeget. Az ifjúság nem személyünket üti le és rágja szét. Megrögzött szokásainkat, ósdi erkölcseinket: az időnket, amiben éltünk. Ez számára mar szűk: viselhetetlen, elviselhetetlen! S ebben így igen emberien gondolkodik. Nemrég egy csúnyán kiöregedett, már betegesen önzővé és ártalmassá fajult társadalmi osztály ábrázolását adtam ki magamnak irodalmi föladatul: a volt arisztokráciáét. Megoldhattam volna úgy, hogy személyeiben ábrázolom elítélendőnek. A szörnyeteg Zápolyáktól az agyalágyult Taszilókig mennyi modell, mennyi rajz. A nehezebb megoldást választottam. Magát a rendszert próbáltam ábrázolni oly elítélendőnek, s ezáltal oly ellenszenvesnek, hegy nevessék ki, vessék meg, utasítsák el még egykori — haszonélvezői is!

Az ifjúság nem bennünket tart elviselhetetlennek. Azt, ami szerinte bennünk múltbeli, halott, mérgező. Amit nekünk is ki kell dobnunk magunkból; ha képesek vagyunk rá. Ha — nem kis ellentmondás — meglehetünk nélküle!

Ám, hogy mi kell az egyik nemzedéknek, s mi egy másiknak, ezt majdnem olyan bajos szavakba foglalni — még, kevésbé tétellé tenni —, akár az ízlést. Ez az a bizonyos gusztus — újabb szóval: életérzés —, amelyről már a latinok is hasztalannak mondták a disputát.

Hogy milyen egy alakuló nemzedék — vagyis, hogy milyen ez, a mi ifjúságunk —, arról így, még „menet közben” képtelenség végleges rajzot adni. Arról nekem is csak sejtelmeim és pillanatfelvételeim vannak. Noha ritka kedvező megfigyelőállomással rendelkezem. Van egy jó társaslény, húszéves lányom, s annak rengeteg barátnéja; sógornőm balatoni házában pedig, ahol évszámra hol vendégeskedem, hol remetéskedem, van egy alkalmatos vendégszoba. A két összetevő eredménye, hogy nyaranta a ház valóságos leányintézet, a házkörnyék pedig zajló diák-tábor. Delente a kihúzott asztalnál félelmetesen feketebőrű és fehérfogú szigetlakók harapják félmeztelenül a vajaskenyeret és a paprikát, minden nyeléssel egy-egy barbáran boldog igent bólintva a létre. Mars-lakóknak kijáró figyelemmel vizsgálom őket. Átnézve rajtam, mint a levegőn, sohse látott, hosszú végtagú ifjak lépnek ki kényesen, tisztán tartott fürdőszobámból, mögöttük, mintegy a jövő wagneri zenéjeként, a lezúduló kádvíz robajával. Kik, mik lehetnek? — nézem meg őket hátulról is.

Az bizonyos, hogy fesztelenek. A világban egyszerűbben, természetesebben mozognak, mint mi annak idején. Bizalmasabb viszonyban vannak a tárgyakkal. Kézirataim hátlapján néha mértani ábrákat lelek, valaki odaskiccelte a többiek fölvilágosítására az űrrakéta működését. Magam is okulással nézem. Elvonulásuk után csaknem minden ceruzám hegye kitörve, könyveim rendje úgy megbolygatva, hogy egyik-másik csak hetek múlva kerül elő, vagy vissza. Gesztusaik tehát mindenképp tágabbak, mint hajdan a miéink.

Az életet láthatóan jobban a magukénak tekintik.

Megfigyelhető ennek a jó oldala is.

Csak egy-két tünetet a legjellemzőbbek közül.

Termetük, mint tudjuk, magasabb régi évfolyamtársaikénál. Mintha a jövőben is magasabbról — magasabb szemből, „szempontból” — néznének emeltebb fővel. Az „érdekházasság”, a „jó parti” például szinte fogalmilag is ismeretlen előttük. Ez óriási változás. Egymásban nyilván azért bíznak, mert a jövőben bíznak. Aki róluk szólva szabad szerelmet emleget, az e téren is a huligán-legendánál tart, s nem tudja, hol kell harcolni a prostitúció ellen. Gondolom, nemcsak az én megfigyelésem, hogy e mai fiatalok, noha társaslények, sok tekintetben különösen elzárkózók. Hajdan egy lányit egy bálban ötvenen is megtáncoltattak; a vágy és élmény az volt fiúnak, lánynak egyaránt, minél több ismeretséget kötni, minél több mosolyt, tekintetet, derekat kipróbálni. Ma nincs lekérés, nincs csere. Még a „házibulikon” is alig. Ki-ki a párjával érkezik, s azzal táncol, azzal társalog akár hajnaliig.

Az első kézfogással összetegeződnek. Ezt nem bizalmaskodásnak érzem, még kevésbé léha pajtáskodásnak. Magában véve ez még csak olyanfajta nyíltság, mint a lovagok leeresztett sisakrostélya a bajvívás előtti bemutatkozón. Föltárják egyéniségüket, hogy aztán annál állhatatosabban védjék. A maguk új játékszabályai szerint.

Mi közben nemcsak nyugodtan; nézhetjük őket, hanem melegedő szívvel, biztató tekintettel.

Csinosak, ügyesek, józanok.

Jó küzdést, jó munkát, jó öregséget nekik.

Nők Lapja 1962/40. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Illyés Gyula író, költő (Fortepan / Hunyady József)