„Ha egy kislány autókkal játszik szívesen, az éppúgy nem baj, mint az, hogy egy fiú szeret babázni”

Vekerdy Tamás örök érvényű tanácsai a Nők Lapja archívumából.

Kérdés: Kislányom hatéves, nyugodt, értelmes, jókedvű, szerető szívű gyerek, nagy fantáziával, ennek következtében az óvodában gyakran ő vezeti a többiek játékát. Egy-másfél éve feltűnt nekünk és az óvónőnek is, hogy úgyszólván csak fiúkkal szeret játszani, fiús játékokat. Először arra gondoltunk, hogy ez azért van, mert a szomszédban és a rokonságban is főleg csak fiúk vannak, s ezt szokta meg. Hiszen három-négy éves korában még rengeteget babázott, főzőcskézett és szeretett szoknyában járni vagy éppenséggel egy Angliából kapott hosszú ruhában. Most viszont egy ideje már az autók és pisztolyok érdeklik s néhány hónappal ezelőtt elviccelődtünk vele, de ő szinte belehajszolja magát ebbe a fantáziálásba: „Fiú vagyok!”. Ugyanakkor tisztában van a nemek szerepével, s van egy szerelme is az óvodában, a legnagyobb fiú, a fekete hajú Miklós. Ez lenne a „nemi identitászavar”? Mi lehet ennek a következménye? Mit kellene tenni? Látszólag semmi baj sincs, minket mostanában mégis zavar egy kicsit a dolog, s különösen az egyik nagymama (az én anyám) aggódik. Újabban Judit már csak nadrágot hajlandó felvenni, s ilyenkor mindig hangoztatja: „Fiú vagyok!”. Hová vezet ez?

Válasz: Viszonylag gyakori eset, hogy négy-öt-hat éves gyerekek azzal keltenek aggodalmat környezetükben, hogy a másik nemet utánozzák, követik, játsszák el, lányok fiúkat, fiúk lányokat. A tapasztalatok szerint ennek nincs kihatása a nemi identitás- (azonosság-) tudat későbbi kialakulására. Persze, sokan megmaradhatnak fiús lányoknak vagy lányos fiúknak, minden zavaró hatás nélkül (hiszen mindig vannak férfiak, akik a fiús nőket és nők, akik a gyengédebb, lányos fiúkat kedvelik). Biológiai és lélektani ismereteink szerint mindnyájan magunkban hordozzuk az ellenkező nem hormonjait és tulajdonságait is (sőt, C. G. Jung szerint minden férfinak van egy „komplett” női lelke is, az anima, csak éppen a tudattalanba szorítva, onnan fejti ki rejtélyes és ellentmondásos, de sokszor nagyon is erőteljes hatását, s a nők tudattalanjában pedig ott él a férfilélek, az animus).

És az ötödik életév körüli erotikus korszakban – amikor a kislányok gyakran elmondják, hogy ha nagyok lesznek, apjukhoz mennek feleségül, a kisfiúk pedig anyjukért rajonganak – sokféle tudattalan késztetés kavarodik fel és kerül a fantázia világába. Vagy éppen bizonyos gondolatok elhárítását célozza az ellenkező nemmel való azonosulás a képzelet világában. Ne felejtsük el azt se, hogy a nagy fantáziájú alkotók, a kreatív emberek, ha férfiak, sok nőies vonást hordoznak, ha nők, sok férfias vonást mutatnak.

Ebben az életkorban egyébként – egészen a kamaszkorig – az erotikus érdeklődés még nem igazán nemekhez kötött.

Ha visszagondolok azokra a gyerekekre, akiket ismertem ebben az életkorban, s akik azzal rémisztgették vagy ejtették kétségbe szüleiket, hogy azt mondták vagy azt játszották el, hogy ők a másik nemhez tartoznak, azt látom, kamaszkorukat követően fejlődésük teljesen megnyugtatóan alakult a nemi azonosságtudat szempontjából.

A kérdésben leírtak alapján úgy gondolom, hogy aggodalomra nincs ok. Ha a tünetek hosszan tartanak és szélsőségesnek mutatkoznak, akkor a szülőknek fel kell keresniük egy szakembert, elsősorban a maguk megnyugtatására. (Tudjuk, a túlzott szülői aggódás sokszor olyan tüneteket rögzíthet és mélyíthet el, amelyek különben múlékonyak volnának.)

Ha egy kislány fiúkkal, autókkal, pisztolyokkal játszik szívesen, az éppen úgy nem baj, mint az (ilyen panaszokat is ismerünk), hogy egy fiú szeret babázni, a lányokkal játszani, mert őket ebben a korban értelmesebbnek és kevésbé agresszívnak találja.

Nők Lapja 1997/44. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images