Karácsonyi kapkodás – Néha nem árt, ha felmentjük magunkat az ünnepi kötelességek alól

Vekerdy Tamás örök érvényű tanácsai a Nők Lapja archívumából.

Kérdés: Már néhány éve észrevettem magamon, hogy ahogy közelednek az ünnepek, amiket régen annyira szerettem, egyre nő bennem az idegesség, a feszültség és a szorongás. Nincs kedvem bevetni magam az ajándékbeszerzési forgatagba (pénzünk is mind kevesebb van rá, de ez esetben nem itt van a dolog lényege). Fáraszt a szervezés, ki jön hozzánk, mikor, és mi kihez és mikor megyünk a szűkebb családból, szorongással tölt el, hogy mikorra mit kell főznöm, és hogy minden rendben lesz-e, és elkészül-e időre. Közben dühöngök magamban, hogyan tudtam ebből is ilyen kínos és kínzó kötelességet csinálni. Ezt persze a gyerekek is megérzik rajtam, ők is mintha idegesebbek lennének, egymással is többet veszekszenek (hárman vannak), ami pedig aztán a férjemet bosszantja fel, aki a reggeltől sokszor éjszakáig tartó egész éves rohanás után most szeretne pihenni egy kicsit. Így alakul ki az a helyzet, amiben aztán a karácsony egyáltalán nem „kellemes”, holott szerintem nemcsak hogy kellemesnek, hanem még ennél sokkal mélyebb értelemben erőt adónak kellene lennie egy család számára. És én úgy emlékszem, hogy a mi gyerekkorunkban, bár még a mainál is sokkal szegényebbek voltunk, az is volt. Bennem van a hiba? Mit tehetnék?

Válasz: Azt hiszem, igaza van: ez a karácsony nem az a karácsony, amit sokan, talán mindnyájan szeretnénk. A karácsonyi vásár őrülete ugyanúgy kifelé fordító, ránk rótt kötelesség, mint a családi vendégjárások szervezése és a megszabott menü előállítása, meghatározott időpontokra. Sokszor beszéltünk már arról, hogy ezeken valamicskét lazítani kellene és lehetne. Szó volt róla, hogy a magunk által készített ajándék a gyerekeknek sokat ér, hogy az ajándékozásról el kellene tolni valahogy e napok hangsúlyát az együttlétre, az együttes játékra, szánkózásra, éneklésre (netán zenélésre), mesélésre, vagy esetleg éppen valamiféle kis karácsonyi betlehemes játékok – vagy esetleg az ünnep után, családi kabarék, paródiák – előadására.

Persze, ehhez is erő kell. Legalább annyi erő, hogy kitépjük magunkat a mindennapok fáradtságából, és segítsük a gyerekeket – összegyűlt barátokat és unokatestvéreket – valami ilyesminek a létrehozásában. Persze, ha a televízió, a videó- vagy a számítógépes játék nálunk otthon kikapcsolhatatlan (és ezt esetleg nem is bánjuk, mert addig legalább nyugalmunk van), akkor kevés a remény arra, hogy valami mást, valódit, emberibb együttlétet is meg tudjunk szervezni.

Úgy tapasztaltam, hogy azok a családok tudnak még ma is oldottabban és jókedvvel karácsonyolni, amelyek felmentik magukat a különböző kötelező hagyományok alól. Nem készül el a karácsonyi vacsora, mert a fa felállítása, a gyerekekkel való bajlódás és más okok miatt nem sikerült időben mindent befejezni. Nem baj. Vidáman teázhatunk vagy kakaózhatunk a fagyújtás után, és az ünnepi ételeket (ha vannak) majd holnaptól esszük.

Újra meg újra emlékezetünkbe kell idéznünk azt, hogy a fáradtság – s esetleg a vele járó fejfájás – akkor tör ki teljes erővel, ha pihenni kezdünk. Többször elhangzott javaslat, hogy próbáljunk már karácsony előtt némi szabadságot kivenni, hogy mire a karácsony megjön, s a gyerekek otthon maradnak, mi már jobb erőben legyünk. Ha nem akarunk a külsődleges feladatoknak mindenáron úgy eleget tenni, ahogy akkor volt szokás, mikor még mások voltak az életkörülmények, kevésbé leszünk feszültek.

Azt is természetesnek kell tartanunk, hogy az otthon maradó testvérek – szintén fáradtak egyébként – most a kicsit szétfolyóbb, nem eléggé szervezett napokban többet veszekszenek. Ha vannak programjaik – közösek és külön utakon járók egyaránt – a veszekedések száma csökken.

A hiba tehát nem önben van. Életkörülményeink változtak.

Életünk szervezése manapság – karácsonykor is – nagyobb tudatosságot és önállóságot igényel, mint eddig. Ne hagyjuk magunkat sodortatni! És a nem levő időből – mostanában mindig kevés – vegyünk el egy keveset erre a tudatos szervezésre. Csodálkozva fogjuk tapasztalni, hogyha akarunk, tudunk ilyesmire időt szakítani, pedig azt hittük, hogy egy percünk sincs.

 Nők Lapja 1996/51. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images