I love Beatles – John Lennon emlékére

Még alaktalanul kavarognak bennem az idő őszi avarja alatt az emlékek. Leülök a karosszékbe, rutin mozdulattal teljes hangerőre kapcsolok, ez az!, sztereóban dől a muzsika. A zene felkavar, ölel, magába olvaszt. Hallgatom, a fák lombját és a fakó eget bámulva, órákon át. Ezt egész egyszerűen nem lehet abbahagyni. Ritmust dobol a lábam, énekelek, és dobol a kezem is a karfán, a dübörgéstől a padló is remeg. Szegény Mama – villan át rajtam – a földszinten nyilván azt hiszi, hogy a Beatlestől ismét elment a józan eszem. Aztán felpattanok – váratlan fordulat! – és táncolni kezdek. Még jó, hogy írás közben nem szoktak feljönni, különben, hogy magyaráznám meg, miért twistelek itt, mint egy kiskamasz, de részemről ez a privát örömzenélés az igazi megemlékezés.

Engem a Beatles erre a néhány órára visszavarázsolt a gimnazista éveimbe, és abba a szuper, angol tagozatos osztályközösségbe, amelyhez négy évig volt szerencsém tartozni, és ami aztán a Beatlesszel együtt lett számomra fogalom.

Akkoriban volt ez, amikor a szigorú lányiskola épphogy csak átvedlett koedukáltba. Mi, lányok, néhánvan még az előírásnak megfelelő, hátulgombolós, körgalléros köpenyben jártunk, ám a merészebb srácok már jó vastag filccel, a köpenyükre elöl-hátul, az ujjára és egyáltalán mindenhova rávésték a Beatlesek nevét. Aki meg a Rolling Stonest szerette, azt, hogy tudni lehessen: ki kit favorizál. Barátságok szövődtek, és mentek gallyra néha a szünetekben dúló kőkemény vitákban, hogy ki a jobb, Lennon vagy Paul.

Sokunknak egy Beatles-lemez, pláne -album!, ugyanolyan elérhetetlen kincsnek számított, mint egy valódi Lee-farmer, és a nehezen beszerzett korongokat csak a legbizalmasabb barátok adták egymásnak kölcsön. Akinek volt, féltette, mint a szeme világát, és délutánokon keresztül, több példányban játszottuk át a böhöm nagy, csévés magnókon a legszebb számokat, magunknak, a barátnőnknek, és a barátok barátnőinek.

Angolul épphogy csak köszönni tudtunk a Missnek, viszont egyfolytában azzal nyaggattuk, ugyan, fordítsa le, miről szól a P.S.: I love you, meg a többi dal. Mert hogy, higgye el – puhítottuk a Beatlesszel játszva megtanulunk angolul.

És aztán, valamivel később, micsoda tekintélye lett azoknak a srácoknak, akik kunyerálás helyett elővették a szótárt, és néha már meg is értették, miről szól a dal. Amit meg nem, azt nem. Iskola után, a zenehallgató szeánszok rituáléjához hozzátartozott, hogy egyedül vagy a legjobb barátnőkkel, szigorúan zárt ajtók mögött a Beatlesszel együtt üvöltöttük azt, amit épp hallani véltünk, hogy „zsi lávz ju, je, je, je” vagy, hogy „ol ju níd is láv,…”, és közben mélységes önsajnálattal azt gondoltuk, ugyan mit értenének meg a szüléink mindabból, ami bennünk van, és amitől csordultig tele a szívünk. Ebből az egész zenei varázslatból, ami a Beatles, és amitől mi olyan végtelenül gazdagnak érezzük magunkat, mikor már az is baj, hogy gombafejnek, „úgy néznek ki, mint a majmok a hosszú hajukkal, nahát”!

Emlékeznek? Valóságos nemzedéki háború dúlt a hosszú haj miatt. Forradalomról beszéltek a fejesek, hol szigorúan, hol engedékenyen, ha már az a másik jól vérbe lett fojtva… Mi meg, gyerekek és szülők kölcsönösen kiborítottuk egymást. Ugyanis a Beatlesek menetrendszerűen féktelen és végletes érzéseket váltottak ki: rajongást vagy vad gyűlöletet. A szüléink meg idegesítően még mindig ott tartottak, hogy Kicsit szomorkás a hangulatom máma, Mindenkinek van egy álma, meg Kislány a zongoránál, és ezt úgy, de úgy lehetett szégyellni.

Ekkoriban kezdődött, hogy a fiúknak lassan, de biztosan egyre hosszabb lett a hajuk, előbb csak centikkel, ugyanis mi, lányok a lenyaltakat tüntetően kerültük a tánciskolában és egyáltalán. A kefefrizura oltári ciki volt egy Beatles-rajongó szemében. És nekünk akkor ők voltak a zsenik, az etalon, a csúcs, a minden, amilyenek mi is leszünk.

Fényévnyire vetődtünk, szinte látom, attól az időtől, amikor a zene egymaga képes volt megtisztítani, felemelni és elringatni a lelkünk.

Például a tábortüzeknél, az osztálykiránduláson, ahol egy kondér paprikás krumpli mellett, gitárkísérettel hajnalig énekeltük a dalaikat. Pokrócba bugvolálva, összebújva, a csillaggal kivert, kormos ég alatt. És két dal szünetében persze megváltottuk a világot. Legszívesebben az igazi, nagv-nagv kérdésekről beszélgettünk, hogy vajon mi az, hogy szerelem, élet, Isten, halál? És mi ebben a csillagfényes univerzumban miféle titkok vagyunk?

Ó, és azok a házibulik! Ahol mi, a szolidabb fazonok málnaszörpöt ittunk a zsíros kenyérre, a nem szolidak meg sört, és egész este vadul fújták a füstöt, hiszen itt nem kellett a cigizés miatt a padláslépcsőre bújni. A mono lemezjátszóból teljes hangerővel üvöltött a Beatles. Az első, igazi női sikereinket itt arattuk, a táncunkkal. „Olyan érzékien mozogsz” – súgta egy „szakértő”, és ezt jól megjegyeztük. Aztán ha kifogytunk az alkalomra összehordott lemezekből, egyes fiúk Luxemburgot próbálták becserkészni, mások meg, az élelmesebbje, a lányokat, naná! És kapóra jött, hogy mindig voltak olyan összebúvós számok, Close your eyes, meg effélék. A rendesebb fiúk persze az összebúvásban is görbe háttal védték rajtunk a vadonatúj két gömbölyűséget, vagy ha nem, hát úgy tettek, mintha csak a tánc hevében, bocs, véletlenül… A pirulósak bele is pirultak, és mutáló, remegő hangon, lesz ami lesz, vallottak szerelmet.

Szédületes csajok jártak abba az osztályba: az egyik, mint egy életre kelt, fürtös fejű görög istennő, a másik nyúlánk, karcsú, párizsi kifutón is megállta volna a helyét, mint topmodell. A harmadiknak meg állítólag a leggyönyörűbb lába volt az egész kerületben. A fiúk mindenesetre falkában jártak utána, mi meg kíváncsian lestük, ki lesz az a szerencsés, akit kegyeire méltat.

Volt, aki ciciben volt spiler: a tornadresszben ez egyértelműen megállapítható, avatott be egy srác, aki velünk, lányokkal is hajlandó volt dumálni. Mi meg arról sutyorogtunk az öltözőben, hogy a fiúk közül kinek van a legszebb szeme és legjobb alakja. Mit összevihogtunk, amikor drága osztályfőnökünk az éretlen és édes alma ízével példálózott felvilágosítás közben, aztán milyen hirtelen lefagyott arcunkról a mosoly, amikor a görög istennő műtét után sápadtan és elgyötörtén bejött a suliba – tehát elvégeztetett…

Komoly arcot vágtunk, felnőttesen viselkedtünk, pedig alig értettük vagy csak sejtettük, mitől jönnek a fiúk a közelünkben ilyen égtelen zavarba, és voltaképpen mi ez a tekintetbújócska…? Közben meg állandóan szerelmesek voltunk, hol ebbe, hol abba, hol magunkba, de leginkább a SZERELEMBE. Jó volt a fiúk vibráló légkörében lenni, és ebből a semmihez sem fogható feszültségből megérteni, hogy talán már tényleg igazi nők vagyunk. És jó volt behunyt szemmel, egyéniségünk csillagörvényébe zuhanva, egyedül táncolni – twist and twist! – miközben ujjongott, élt minden porcikánk.

A barátnői majomszigeten csendben hallgattuk a színes történeteket arról, milyen ha valaki megtalálta az igazit „de most tényleg”, aztán két hét múlva bőgve állt ugyanott. És a helyzetet megint csak zenével lehetett kibírni. Könnyesen, mint a magányt is, hogy mi vagyunk az örök kívülállók, akik tán sohase fogják megtudni, milyen A CSÓK, az igazi! Nem ez az elkapkodott, félresikerült, arcunkra nyomott puszi, hanem ami tűzbe borítja a szánkat, az egész világot.

Szenvedélyes, nagy szerelmekről ábrándoztunk, amiben mi leszünk a végzet asszonya minimum egy John Lennon vagy Marlon Brando oldalán. Igazi férfiakat kreáltunk magunknak regényhősökből, filmszínészekből, akik majd kezét csókolommal köszönnek, mélyen a szemünkbe néznek, és mint egy Humphrey Bogart, azt súgják: „Jól tudom, maga nem vár semmit az élettől, csak én várok valamit, Magát, de maga nem, semmi adományt, mert Maga, kisasszony maga as élet” – de hát ilyesmiket csak írók gondolnak ki, mesebeszéd. Mindenesetre a fantáziánknak szárnyat adott a zene, és fantáziánk, az volt. Ábrándjainkban persze ezek a mutáló laklik szóba se jöhettek, ám ha tánc közben szorosabban átöleltek, mégis mesésen bizsergett, zenélt a testünk és murisán imbolygóit, remegett selvemharisnyás lábunk az első tűsarkú cipőben. Így volt, régen volt, igaz volt.

Nagy Emőke