1962: Tavaszi szél vizet áraszt… – Kodály Zoltán 80 éves

A villamosmegállónál pofonlegyint a szél, s mint új télben sokszor, most is a víg dallamú, keserű szövegű népdalt dudorászom: „Hej, Dunáról fúj a szél, — Szegény legény mindig él, – Dunáról fúj a szél…” Nagyon fúj. Nem is lehet másra gondolni, mint a komisz hidegre. Gyorsan, gyorsan elbújni előle. Meleg szobába, kályha mellé.

Tíz perc múlva már madárszóként lebeg a furulya hangja, s gyönge déli szelet lehel egy éneklő lánykaréj. „Tavaszi szél vizet áraszt…”

Ritkán, amikor vissza-visszatér a gyermekkor egy-egy villanása, és az emlékezet objektívjében élesre nő a kép, tisztán hallani a régi gyermekpajtások hangját, a csiszolt köveken futó patakmuzsikái, akkor érez ilyen üde, könnyű lebegést az ember. A pitypangból font koszorúk szívetjajdítóan mosolyognak a régi kislányok fején, csiklandós földszaga van a rétnek, cicáznak, bújj-bújjzöldágat játszanak a gyerekek —, rég van, és tavasz. Aztán süldőlányok bolondos rohanása, felemelt karok kapuja alatt táncos futás… Nem, nem, soha nem lehet vége, olyan jó gyereknek lenni, tárt úton, nyitott ajtókon átszaladni. Még mindig tavasz van. De a magasra nyitott karok kapája lassan gyérül, már csak kettő alatt lehet átjutni, aztán egy marad, végül az utolsó is bezárul. Vége a gyermekkornak. A kislányból nagylány lett. Megáll egy pillanatra, csodálkozik is, hogy így elszaladt az idő. Eszmélni kezd. Hiszen még tavasz van! Most jön majd a nyár! S a tüzes napok kezdetéig elkísérik a lánypajftások, hogy onnét majd a társsal menjen tovább…

Nem tudom pontosan, mit írt elő a szövegkönyv a koreográfusnak. A konferanszié így jelenti be ezt a táncszámot: „Lírikus táncszvit”. Magyarul, németül, angolul vagy franciául mondja. Attól függ, milyen országban lép színpadra a Bihari Együttes.

Idehaza sokkal kisebb a híre, mint rangja a világban. Két évvel ezelőtt a Nagydíjat kapta Dijonban a Népi Együttesek Nemzetközi Fesztiválján. Megjárta Belgiumot, Csehszlovákiát. Angliát, Franciaországot, Nyugat-Németországot, Olaszországot, fellépését mindenütt elismerés követte, pedig a tagjai között egyetlen hivatásos táncos nincs. Van diák, aki otthagyta volna a gimnáziumot a táncért. Ha engedik. Mármint az együttes tagjai. Volt, aki hazát cserélt volna, ha nem írják meg neki: „…vagy visszajössz, vagy kizárunk!”

Álmokat vált valóra ez az összeforrott, ünneplésben gazdag, magatartásban szerény együttes. Külön KISZ-szervezete nemcsak művészi törekvéseknek nyit utat, hanem emberré formálja azokat, akik nélküle csak sóvárgói lehetnének egy szenvedélynek. A tánc betölti szabadidejüket, utat enged művészi vágyaiknak.

Legújabb műsoruk egyik száma a „Vallomások az életről” című táncköltemény. Novák Ferencnek, az együttes művészeti vezetőijének elve: folklorisztikus hagyományok felhasználásával kifejezni a mai ember érzésvilágát. Nem a különböző tájak táncait akarják reprodukálni, hanem azokból merítve igyekeznek a korhoz szólni. Híven az együttes névadója, Bihari János szelleméhez, aki kora nemzeti muzsikájának modernizálásával igyekezett rangot szerezni a világban.

Külön-külön is sok jó szót lehetne írni a táncosakról. A koszorús kis táncos, aki pillanatnyilag sima, barna kontyot visel, és úgy csodálkozik, mint Kovács Margit bámuló kerámiakislányai, itt talált otthonra. Szülői ház helyett családra, édes haza mellett a nagyvilágra. Szerényen, és még mindig csodálkozva mondja, hogy nyáron Cannes-ban, Nizzában táncolt. És nem akar »felmenni« az irodára, mert nagyon szereti a gépet. Kétszeres Kiváló Dolgozó. Varrólány, a Zuglói Kötöttárugyárban.

És szólótáncos.

Szemes