Kérdés: Nemsokára tizenhat éves leszek és gimnáziumba járok. A szüleim még ovis koromban elváltak, én azóta apámmal élek. Az anyámat nagyon ritkán láttam, mert vidékre költözött, az utóbbi években már csak képeslapokat ír. Eleinte nem hiányzott, mert apa nagyon jófej volt, sokat beszélgettünk, a legkisebb bajomat is megoldotta. A nagyszülőimmel egy utcában laktunk, ők is gyakran átjöttek hozzánk. Aztán három éve minden megváltozott. Az apám feleségül vett egy huszonkét éves nőt, akit én először próbáltam elfogadni, de nem megy. Érzem, hogy Éva nem szeret és meg sem próbálja. Hamarosan megszületett az öcsém, és nagyobb házba költöztünk, a város másik végébe, messze a nagyiéktól és a barátaimtól. Már nagyon el voltam keseredve, amikor megismertem a barátomat, Zolit. Sokat voltam náluk, mert otthon nem bírtam. Éva a hátam mögött állandóan biztatta apámat, hogy legyen szigorú velem. Folyton engem figyelt, és este apának előadta magát: „Csavarog, alig van itthon. Az a fiú teljesen elrontja. Ne engedd el este. Nem lehet rábízni fél órára a kicsit. Nem segít. Nem tanul.” Apa hamarosan teljesen megváltozott, mintha nem is ő lenne. Mindent megtilt, percre pontosan kell hazajönnöm. De igazán a múlt hét végén lett itthon pokol. Apa nem engedett el Zoli szülinapi bulijára. Zoli azt mondta: nélkülem nem tartja meg a bulit, majd jövőre. Nem akartam elrontani a szülinapját, és mondtam neki, hogy elmegyek. Amikor apáék elaludtak, megszöktem, hajnalban mentem haza, a villany mindenhol égett és mindenki rám várt. Apával nagyon összevesztem, s megkaptam életem első pofonját. Azt mondta, hogy amíg nem leszek újra normális, nem mehetek sehová. Ha kell, tizennyolc éves koromig szobafogságon leszek. Éva eközben elégedetten mosolygott. Azóta nem szólunk egymáshoz, apa állandóan ellenőrizget telefonon, hogy itthon vagyok-e, Zolival csak a suliban találkozhatok. Legszívesebben elköltöznék a nagyiékhoz, de nem merek. Tudom, hogy apa nem engedné, és csak a nagyiékkal is összeveszne. Nem akarok több balhét, és féltem is a nagyszüléimet az izgalmaktól. De már nem bírom tovább. Mit csináljak? Maradjak vagy menjek? Állandóan azon gondolkodom, hogy miért romlott el minden. Nem hiszem, hogy én vagyok a hibás.
Válasz: A tiltásnak erről a formájáról – ezekről a formáiról – az édesapját mindenképpen lebeszélném. Meglehetősen pontos felmérésekből tudjuk, hogy a személytelen szigor, a „minden tilos” ugyanoda vezet, mint a teljes elhanyagolás. A két véglet egyformán rossz hatású.
Három évvel ezelőtt nem csak maga került nehéz helyzetbe, hanem Éva is. Ő volt az új a családban. Nem volt egy generációval idősebb magánál, nem lehetett volna a mamája, csak az idősebb nővére, és nyilván ez is nehezítette helyzetét. Így maguk között, tudva vagy tudatlanul, sokféle féltékenység lappanghatott – női féltékenység és testvérféltékenység is -, s ezek alaposan megnövelhették az „idegen” belépésével feltámadt családi feszültséget. Azt hiszem, hogy leírása pontos és hiteles, mégis biztos, hogy ugyanígy meg kellene hallgatni Évát is ahhoz, hogy sejteni kezdjük, hol is romlott el minden.
Mert ahhoz, hogy a barátja születésnapi bulijára ne engedjék el, már valóban „mindennek” el kellett romlania. A kép, amit pontosan megrajzol, egy állóháború képe, ahol már nincs alku, nincs kölcsönös engedékenység, nincsenek kompromisszumok, senki se mozdul se előre, se hátra, a frontvonalak megmerevedtek.
Nyilvánvaló, hogy édesapja is nagyon nehéz helyzetben van, melynek valódi, személyes és személyre szóló megoldását nem találja (ez az elfoglalt férfiaknak általában nehezükre esik, a nők ebben sokszor tehetségesebbnek és ügyesebbnek bizonyulnak, rugalmasabbak, jobban bele tudják élni magukat a másik ember – gyerekük vagy házastársuk, esetleg egymással szemben álló gyerekek és házastársuk – helyzetébe).
Könnyen lehet, hogy tőlünk egy kicsit nyugatabbra már régen felkerestek volna – mindhárman együtt! – egy családterapeutát vagy valami másfajta segítőszolgálatot, és az állóháború legalább mozgó harctérré alakulhatott volna át. Erre persze ma már nálunk is van lehetőség, de még túl kevesen élnek vele.
Ami pedig az elköltözést illeti: a távolból megítélve jó gondolatnak tartom, olyan lépésnek, amelyik egy idő után hozzájárulhat a feszültségek enyhítéséhez. Persze, abban igaza van, hogy igazán jól akkor volna megoldható, ha édesapja beleegyezne ebbe, hozzájárulna, és maga eleinte talán ritkábban, később sűrűbben hazalátogathatna, illetve találkoznának az apjával. (Lehetőleg nem kiszabott időközönként, hanem amikor mindenkinek egyformán alkalmas és kedve is van hozzá.) A külön lakás jót tesz az ilyen feszültté vált és meg nem értésbe merevedett, de egykor jó kapcsolatoknak.
Nők Lapja 1997/47. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
