2002: Az élet villogó csúcsain – Szabó Magda az esztendők adományáról

Bevallom, néhány héttel azután, hogy elolvastam Szabó Magda legújabb könyvét, a Für Elise-t, valami sóvárgás fogott el a tisztaság, a szépség után – pedig amúgy kilométerszám olvasom a regényeket. Hát újra kézbe vettem. Másodjára is boldogan fedeztem fel, hogy igen, a szabadság levegője teszi olyan méllyé, tágassá, otthonossá, és lefegyverző őszintesége miatt lehet annyira szeretni.

Azért van mindez, mert – ahogy írod feltöröd benne a titkok pecsétjét?
Isten kegyelmi ajándékul azt adta nekem, ahogy az évek szálltak, hogy riadalom nélkül vettem tudomásul: telik az idő, és ifjú arcomat, arányos testemet elkezdi csiszolni, színeiben halványítani, kezdetben alig észrevehetően, majd már látványosan öreggé, legalább is éltesebbé tenni, a magam mögött hagyott egyre hosszabb út. Sosem féltem az öregedéstől, a haláltól sem. Ami megkezdődött, végződik is egyszer. Ami meglepett, az édes és simogató felismerés volt: nekem az öregedés csak ad. S hogy fejében beleszánt sima bőrömbe vagy nehézkessé teszi a mozgatást? Alig számít annak a derűs békének a birtokában, amellyel az ember a tükör helyett önmagával néz szembe, hajdani eseményeket mérlegel. Mikor a nagy amerikai költőt, Whitmant fordítottam, elbűvölt egyik versének címe: Az öregség villogó csúcsain. Éreztem a csúcs tiszta hidegét, tárgyilagos villogását, az előttem váratlanul kitáruló horizontot, a teljesen áttekinthető, életem folyamán megtett valóságos és spirituális kilométereket. Nem ijesztett, hanem elragadott. Nekem a múló idő csak adott. Bátorságot, erőt, emberi tartást, s ha ki is fosztott az ifjúság édes kelléktárából, nem erre lettem érzékeny, hanem az adományára, hogy végre értek mindent, világosan és elfogultság nélkül láthatom a családomat, saját idáig való fejlődésem történetét. Fiatal éveimben dehogy lett volna bátorságom megmutatni magamat olyannak, amilyen voltam! Most, Elise írása közben úgy éreztem, nincs tovább se szépítés, se elhallgatás. Isten maga az irgalom, és nekem még azt is megadta, hogy hozzám, személyemhez is szeretettel közeledtek a sosem látott olvasók. Miért hallgatnék el bármit, emléket nem sértek meg az igazsággal, magamról meg legyen igaz az emlék, amelyet hagyok.

Rendkívüli lelkierőre vall az, ahogy szembenézel önmagaddal, hogy milyen féltékeny elutasítással fogadtad – az ugyancsak négyéves – Cilit, a zentai, sebesült, trianoni árvát. Mi tette egy életre emlékezetessé azt a néhány, válságos percet?
Rokonszenv, ellenszenv titokzatos érzések. Vagy azonnal felel valaki egy idegennek az ő életébe való kerülésére, vagy kétségbeesik az osztozás lehetőségétől, vagy szimplán gonosz és irigy lesz, ahogy a négyéves Magdolna-Dódi önmagam. Riadtan és felháborodottan fogadtam apán váratlan ajándékát, megpróbáltam kivédeni a tényt, aztán a csodát. De még irigységemnek, féltékenységemnek is hátrálnia kellett egy ilyen tökéletesen kiszolgáltatott és családtalan, szólni is csak titokzatos, megfejthetetlen szavakat tudó teremtés előtt. Cili vonzóereje azonnal hatni kezdett, talán amiatt, hogy kérés nélkül azt is visszaadta, ami jogszerűen az övé volt, az árvaegyenruhát. Azt hiszem, az öntudatlan szégyenkezés munkált bennem, amikor végül mégis összeölelkeztünk. Olyan gazdag voltam, ép, engem szerető családommal, s ő olyan valódi árva, miként Iluska a János vitézben. Az érintés varázserejű volt, még nem tudtam, hogy szeretem, de már szerettem.

Göröngyös volt a féltékenységtől a feltétlen szeretetig vezető út?
Életem leggöröngyösebb útja. Mert az első fellobbanás után Dodi – azaz én, ezt a nevet Cilitől kaptam – hirtelen ráeszmélt, hogy ezentúl mindennek a fele az övé, gyér ruhatárának, játékszereinek, a szülők érdeklődésének és szeretetének. Azonnal ő lett a főszereplő: a sebzett nemzet nevében és helyett szívére ölelte az egész társadalom. Képességeim az ő viszonylag hamar felismert képességei mellett sápadni kezdtek, Cili érkezéséig én voltam a sztár Piroska nagynéném óvodájában, és Renée néni balett-előkészítőjében, én voltam a „tanácsos úr kislánya”. Számolnom kellett vele, hogy szüleimnek két gyermeke lett, s Cili látványosabb és nagyobb szenzációt keltő, mint én valamennyi sajátságos képességemmel. Iparkodtam nem mutatni belül vérző sebemet, hogy irigylem őt, mert valahol azért azt is éreztem, hogy olyan árva, amilyen ő, én sose lehetnék, akinek csak apai ágon hat nagynéném és hat nagybátyám volt. Lassú volt az érzelmek megszületése, de legalább túlélték testvérem halálát is. Ha képes voltam rá, mindig kivédtem minden csapdát, vagy elviseltem emberhez illő méltósággal. Cili halálát nem lehet kiheverni: mintha egy óriási halat hasítottak volna ketté nagy késsel, oda van fele uszonyom, fele kopoltyúm, fele pikkelyeim tündöklése.

Sorsszerűnek tűnik nemcsak az, hogy testvérek lettetek, hanem a lelki azonosulás is, hogy utóbb azt írod: „Cili én voltam, ő meg én, azaz egymás hiányai, ketten alkottunk normális egészet”. Minek a hiánya fáj legjobban?
Cili nem a sikereimre, nem váratlan teljesítményeimre figyelt, hanem a személyemet ért katasztrófákra. Minden kudarcnál, minden nehéz kérdésnél megtalálta a választ. Ha a szükség úgy kívánta, vállalta könnyeimet, ha másképp diktálta éles esze, letörölte őket. Nehéz erről logikus képet adnom, mert Cili ugyanúgy nélkülözte Dodit kurta életében, férjhezmenetele után, ahogy én őt. Soha többé nem tudtam olyan határig őszinte lenni senkihez, mint amilyen pirulás nélküli nyíltsággal mindent elmondtam Cilinek. Isten sok baráttal megajándékozott ebben a hosszú életben, de ő volt a persely, amely bűneimet, tévedéseimet, butaságomat gyűjtötte. Valahogy nemes pénzre váltotta szelíd szavával a kellemetlen tapintású aprópénzt, és valami titokzatos módon értékes valutává nemesítette. Később megpróbáltam hozzáidomulni, életművem mutatja, hogy siratom el helyette a reménytelenül szeretett Textort, s hogy tanulok tőle önzetlenséget és empátiát. Cili nem próbált meg se nevelni, se megváltoztatni, csak segített. Most bűneimhez, erényeimhez, sikereimhez, kudarcaimhoz egyedül vagyok. Hát persze, hogy sírok az elvesztésén.

Testvéreddel végtelenül nagyvonalú vagy, még azt is készséggel elismered, hogy mindenki azonnal beleszeret „személyének ellenállhatatlan kisugárzása miatt.” Csak egyvalakin nem osztozol, édesanyádon, aki Gyöngyszálamnak nevezett. Miért?
Én osztoztam volna, anyám nem osztozott, illetve anyám női mivoltáról megírtam a regényben, hogy mint feleség és szexuális partner nem az volt, amit apám remélt, saját erős erotikus töltetével, de ő volt a mitológiai abszolút anya. Cilivel járó minden materiális-spirituális kötelességét szenvedélyes szeretete és kötelességtudása maximumával teljesítette, de a szó klasszikus értelmében egyetlen gyermeket szült, aki élete középpontja, minden vesztesége pótlása volt: engem, Magdolnát. Gyöngyszálamnak becézett, szép, Csokonai korabeli szóval. Nekem anyám volt, Cili finom füle kiszűrte a gondoskodó szeretet áradása mögül a tartózkodást: Magdolna azért más, Magdolnát én szültem kínnal, boldogan, te is az enyém vagy, de másképpen. Nem rövidítelek meg semmiben, csak azt nem tudom adni, amit az anya a szülőágyon a vérével és kínjával az újszülöttnek ad: nem én szültelek téged, Cili, de holtomig igazi anyád leszek. Cili nagy művész volt, inkább anyám ilyen irányú reinkarnációja, mint én, füle, amely a zenén nemesült érzékennyé, megérezte, hogy ugyanazt kapja, mint Magdolna testvére, csak másképpen. Magdolnának Jablonczay Lenke az édesanyja, neki, Cilinek csak a Dódi mamája. Nem az övé, Cilié: Dódié.

A „kisasszonygyár”, a Dóczy Gimnázium spártai szellemben – mint írod – „megvásárolhatatlan jellemeket” nevelt, téged is. Ám a te szabálytalan egyéniséged nem fért szűk keretek közé. Már azért is megbüntettek, mert Munkácsy Ecce homo című festményén egy kóbor kutya sorsa mozgatta meg a képzeletedet, és nem Jézus Krisztusé. Sokat szenvedtél a Dóczyban?
Joggal verne meg az Úristen, ha felnevelő iskolámról egy rossz szót mondanék. A Dóczy átmenet volt egy szabályos, igen szigorú és sokat követelő gimnázium meg egy angolamerikai college között. Mérhetetlen szigorúsággal neveltek bennünket lemondani tudó, bátor emberekké. Az egyház nagy keze figyelmeztető módon vetett ránk árnyékot: a nemzetet egy elhamarkodott nemzetközi döntés koldussá nyomorította, ennek a nemzetnek holtig alázatos és művelt szolgái legyünk. Mindenki, aki valaha odajárt, szent emlékként őrzi még sérelmeit is, mert így edződik meg az időálló ember, mert így lesz képes arra, hogy felnőttként hadba szálljon nemes célokért. Hogy abban a régi iskolában a magamfajta szabálytalan sokat szenvedett, az természetes. Istennek köszönöm, hogy keményre kalapáltak, és egyetlen betűt sem publikáltam, míg magyar írónak pártpolitikát kellett dicsérnie. Ebből a távlatból már minden szép, puha ködbe burkolózik. Boldog vagyok, ha visszanézek az úton, és tudom, hogy a „kisasszonygyár” pallérozott, olykor igazságtalan büntetéseivel együtt, olyan keménnyé és ellenállóvá, hogy semmiféle politikai csábtánccal nem lehetett eltántorítani attól, amit hittem. Az én pályámon nem árt, ha valaki az átlag iskolásénál nagyobb műveltséggel indul el jövőjébe, én mérhetetlen, tőlük kapott csomaggal kerültem az egyetemre. Amikor az Európai Művészeti és Tudományos Akadémia tagja lettem, mind eszembe jutottak azok, akik lehetővé tették, hogy elérjek idáig, Kibédy, Mösszió, és persze, Ágoston is. Említettem az elején: ellenszenv, rokonszenv rejtelmes érzések. Az én szabálytalan mivoltomra csak kétféleképpen lehetett felelni, vagy elismeréssel, vagy büntetéssel. Ha hihető, ha nem, a büntetés is hasznomra vált, mert ellenállóvá és döntésre képessé tett.

Mi történt a testvéreddel, hogy olyan fiatalon meghalt? Élvezte valaha is a színpadi sikereket?
Cili vezette Amalfi kikötőjében a férje motorcsónakját, és valami, nem merem elemezni, miféle okból, nekiirányította a szilieknek, az felrobbant, összeégette, és súlyosam megsebesítette a testvéremet. Gianni, a férje elmesélte, amikor már képes volt beszélni, Cili azzal halt meg, hogy azt mondta: Jadrán. Aki ismeri a könyvet, még tudja talán, hogy ez volt a nekem mondott első szava is. Akkor azt hittem, hogy utánahalok a testvéremnek, aki azon a nyáron már megkapta a férje ígéretét, hogy énekelhet színpadon. A Toscára készült.

Írás, emlékezés közben milyen érzések kerítettek hatalmukba? Milyen volt újraélni Cilivel ifjúságotok éveit?
Én ebbe a könyvbe belebetegedtem, belehaltam, folyton meg akartam szökni a megvalósítása elől, mert olyan volt, mintha megnyúznám önmagamat. Hogy birkózom meg a következő kötettel, amelynek a címe már Magdolna lesz, egyelőre titok.

Nagy Emőke