Kérdés: Három éve halt meg a férjem szívinfarktusban, fiatalon, váratlanul. Nagyobbik fiunk akkor nyolcéves volt, a kisebbik hat. Mind a ketten rajongtak az apjukért. A kisebbik vigasztalhatatlan volt. Sírt este és sírt reggel, gyakran sírva ébredt és napközben is sokszor elsírta magát. Néhány hét múlva arra gondoltam, hogy szakemberhez fordulok, ám lassan rendeződött az állapota, de még most is könnybe lábad a szeme, ha az apjáról esik szó, vagy ha kimegyünk a temetőbe Halottak napján. A nagyobbikon viszont csodálkoztam. Csendes volt, egy könnyet sem ejtett, látszólag mintha nem is érintette volna a dolog, magamban még közömbösséggel is megvádoltam. Csak a temetésen tűnt fel, hogy egészen elzöldült, de ott se ejtett egyetlen könnyet sem. Viszont azóta egyre búskomorabb, sokszor csak bámul maga elé, nem olvas, nem rajzol, pedig nyolcévesen már mind a kettőt szenvedélyesen csinálta, s most az iskolában is romlani kezdett a teljesítménye. Lehet, hogy ez összefügg az apja halálával, amely látszólag alig viselte meg?

Válasz: Lehet. Sőt, biztosan összefügg.

A fiatalabb fia, úgy látszik – így mondanák a szakemberek -, elvégezte a „gyászmunkát”, tudatos és félig tudatos módon, fantáziákban és érzelmekben feldolgozta az őt ért veszteséget, s ez a feldolgozás, mint ezt visszafojthatatlan sírásai mutatták, rögtön az apja halála után megindult.

A nagyobbik gyerek azonban elfojtotta indulatait, feltörő képzeteit, „közömbösnek” mutatkozott. Ezek az érzelmek és indulatok – a hozzájuk tartozó képzetekkel együtt – ki nem szabadult állapotukban feszültséget, szorongást okoznak, fárasztóak, lehangolóak, féken tartásuk sok lelki erőt vesz el és megzavarja a normális pszichikus működést, egyre lehetetlenebbé teszi az összpontosítást a külső feladatokra, a munkavégzést és a kiegyensúlyozott, örömet is adó életvitelt, egyszóval: neurotizál.

Nagyon gyakran tapasztalhatjuk, hogy aki hevesen reagál valamilyen őt ért veszteségre, az viszonylag hamar túljuthat rajta, míg a másikban tovább dolgozik a fájdalom és ebben a fel nem dolgozott formában betegít. Depresszív állapotok alakulnak ki. Úgy gondolom, szakemberhez, pszichológushoz kell fordulniuk, aki segít fiának tudatosítani és feldolgozni az őt ért veszteséget.

Leveléből arra következtetek, hogy önök a családban helyesen járnak el, ha szóba kerül az apa, beszélnek róla, együtt mennek ki a temetőbe (erre, persze, senkit nem helyes kényszeríteni), szabad sírni, könnyezni. Szakszerű segítséggel ez mind hozzá fog járulni nagyobbik fia állapotának gyors rendeződéséhez.

Nők Lapja 1997/49. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images