Judit

neve így, vezetéknév, vagy jelző nélkül került bele az irodalomtörténetbe. Judit neve összeforrott József Attiláéval. Múzsának lenni sokféleképpen lehet: kőből faragott, vagy virágokból emelt .talpazaton, elérhetetlen magasságban, az álmok világában lebegve, vagy karnyújtásnyi távolságra — megosztaná az életet az élővel Judit a gondokban osztozó, terheket vállaló múzsa. Nevét József Attila kötetében kevés vers őrzi, azok közül is legszebb a búcsúé, a „Judit” — és mégis: szomorú szemle, erős válla, szerető gondoskodása, áldozatvállalása két keze munkája és a bonyolult történelmi helyzetben is megőrzött tisztánlátása benne van József Attila költészetében. Tulajdonképpen nem is múzsa — élettárs.

És amilyen hűséges volt élettársnak, olyan hűséges múzsának, és a költő emlékét őrző, művét hirdető munkatársinak is. És ez a múzsa másfél évtizede a Petőfi Irodalmi Múzeumban dolgozik, íróasztala felett Dési Huber István, József Attila rajza, asztalán kötetek, kéziratok, dokumentumok. Szántó Judit együtt lélegzik a költővel, vele — emlékével, művével — él ma is. Tevékenyebben és lüktetőbben, mint valaha.

Egyik nap Albino professzor keresd meg Hevedével, hogy elküldje neki a „Judit” olasz fordítását hanglemezen. S a kísérő sorokhoz még hozzáfűzi, mint egy szál virágot, hogy századunk olasz költői mesterüknek vallják József Attilát. Másik nap Smrek, szlovák poéta, mikor Pesten jár, arra kéri, hallgassa meg Judit a fordításait, és boldog, makor az asszony a vers címe nélkül, a ritmusból, a szavak zenéjéből ráismer a lelkében őrzött szövegre. Azután fiatalok jönnek. Bölcsészhallgatók, a holnapi József Attila-kutatók — hiszen a jelenlegiek már nem vendégei, hanem munkatársai Szántó Juditnak —, és a kiállításra páros sorokban érkező iskolások. A gyerekek legtöbbször elfogódottak. Néhány hónapja egy kislány megkérdezte: ,,És igazán kezet tetszett fogni József Attilával?”

A gyerekeket

nagyon szereti Judit. Akkor is ha falkában követik és versenyeznek, hogy ki simogathatja meg a kezét, minit a Gát utcában, ahol a TIT irodalmi sétáit vezette, és akkor is, ha jegyzetfüzettel, pirosra-gyúlt füllel hallgatják, hogy mit mesél Attiláról. A második kerületi „úttörő József Attila-kutatók” tiszteletadásból magukkal hozták szobaijába a csapatzászlót, és két szelet csokoládéval hálálták meg az értékes „anyagot”. A Lovag utcáiban, megfordult a szerep: ő hallgatott és a diákok beszélitek József Attiláról. És Juditnak elszorult a szíve, mikor meghallotta, hogyan téved a felelő.

— József Attiláék olyan szegények voltak, hogy mindig társbérletben laktak…

Mert az osztályban még senki sem hallotta az ágyrajáró szót és fogalmuk sem volt arról, mit jelent a kilakoltatás, a lakbérgond, a nyomorúság.

És Judit akkor sem haragszik, ha a kiállításra érkező gyerekek őszintén megmondják, hogy ők bizony nem szeretik József Attilát. Túl sötétnek, komornak, távolinak érzik. Hanem olyankor megkérdezi, ismerik-e a De szeretnék gazdag lenni-t az Altatót és a Medvetáncot… Azután beszél a korról, a költő életerői és arról, hogy József Attila bánatáért a világ felelős. Mert Attila nagyon szeretett és még jobban, többet szeretett volna boldogan nevetni. Elmeséli azt is, hogy miért volt a legkedvesebb meséje József Attilának a Rút kis kacsa. Mert úgy érezte, hogy ő is hattyú, mint Andersen madara, akit nem látnak meg, és nem értenék. Akitől még a nevét is elvették Öcsödön… És arról is beszél Judit a látogatóknak, hogy mennyire szerette József Attila a gyerekeket.

– 1934-ben

a Korong utcai lakásunkban történt, hogy Attila késő este egy öt év körüli kislánnyal állított be. »-Vigyázz rá, nálunk alszik…« Azután suttogva mondta el, hogy a kislány lebukott elvtársak gyereke, akit a kopók egyedül hagytak a lakásban. Egy ismerősük bízta rá Attilára. A földre ágyaztunk a kislánynak, és Attila négyszer-ötször is felkelt, hogy betakarja. Egy alkalommal látom, hogy könnyes a szeme. „Mire gondolsz?” — kérdeztem. „Arra, hogy mikor a Mamát kórházba vitték, senkinek sem jutott eszébe, hogy minket betakarjon.”

A nagyobb diákok, a versrajongó fiatalok, József Attila dokumentumokra kíváncsiak, és Judit személyes emlékeire.

Most az Egyetemi Színpadon megrendezett sorozat, a „József Attila napjai” keretében, mint a költő életének tanúja és részese, ezeket sorolta. Mert itt a versek nem önmagukban, hanem a dokumentumok, cikkek, levelek, emlékek csokrában kerültek a dobogóra. És a Burányi Ibolya szerkesztette műsornak olyan sikere vóllt, hogy az ismétlés sem elégítette ki az érdeklődést. Most a rádió is megrendezi a sorozatot. Judit nem régen kelt fel a betegágyból, de a költő halálának 25. évfordulója idején fáradhatatlanul dolgozott. Egymást érték a kiállítások, irodalmi esték, megemlékezések. És ő boldogan állta az ostromot. Érte, Attiláért.

Judittól soha senki sem mehet el üres kézzel. Én is kaptam tőle ajándékot. Néhány emléket József Attiláról.

Egy szavalóest után

a Simplon-kávéházban ismerkedtünk meg 1925-ben. Én Kernstok Károly asztalánál ültem, aki megígérte, hogy lerajzol. Munkaközben lépett hozzánk egy kinőtt, pepitakabátos fiatalember. „József Attila vagyok!”

– Tudom, foglaljon helyet! — feleltem. Erre megismételte a nevét. „Tudom” — válaszoltam. „József Attila, a költő.” Bólintottam. „Maga ismer engem?” — kérdezte. „Hogyne, még versét is tudom.” Nem hitte. Erre elkezdtem szavalni a Hosszú az úristen-t. Kernstok Károly csendre intett. Ha a szám járt, nem tudott rajzolni. A fogam közt suttogtam el a verset. Attila kerekrenyílt szemmel hallgatta. És feleltül azt súgta vissza: „Akikor én magát megkérem feleségül.” Természetesen nem vettem komolyan, sőt, el sem mentem Szegiékhez, ahol megbeszélésünk szerint másnap találkoznunk kellett volna.

Párizsi útja után találkoztunk újra. Illyés Gyulával és Attilával beszélgettünk hármasban és a két költő, félig tréfából verset írt hozzám.

— Ki lennél a régi nagyok közt? — kérdezte akkor Attila.

— Arany János — felelte Illyés. — És te?

— Én, Petőfi!

Azután rám néztek. Gondolkodás nélkül feleltem.

— Akkor én Szendrey Júlia!…

Ezután a beszélgetés után kísért először haza Attila a Székely Bertalan utcába. Szerelemre én akikor nem gondoltam. Halálosan érdekelt minden szava, a személye, de elvált aszszony voltam, nehezen éltem, a kislányomról kellett gondoskodnom. Csak a harmincas években keresztezte egymást újra az életünk. Attila egy előadásán történt, ahol ő az értelmiség helyzetéről beszélt, és arról, hogy nem lehet külön megoldani az értelmiségi munkanélküliséget, mert ők is csak a munkásokkal juthatnak előbbre… Már tartott az élőadás, amikor az elvtársakkal együtt megérkeztünk. Attila egy pillanatra elhallgatott. Megvárta, amíg elhelyezkedünk: és leszólt a dobogóról. „Maga pedig előadás után várjon meg…” Tanácstalanul néztem körül a teremben… Attila elmosolyodott. „Magának szóltam, Judit. Kérem, várjon meg” — és zökkenőmentesen folytatta az előadást. Hazafelé az elhangzottakról beszélgettünk. És Attila egyszer csak megkérdezte. „Judit, megengeded, hogy tegezzelek?” Igent mondtam, és tovább vitatkoztunk a munkanélküliségről. Azután, mikor valamiben egyetértettünk — belém karolt. Később azt is megkérdezte, nevezhet-e menyasszonyának…

Mikor megbeszéltük, hogy összekötjük az életünket, Attila figyelmeztetett, hogy nem lesz könnyű dolgom. Hat évig lehettem mellette. Nehéz életünk volt. Ha még egyszer kezdhetném, újra ezt csinálnám, talán csak még jobban vigyáznék rá…

Attila emberszeretetéről

mesél azután. Arról, hogy egyszer előadás után egy darab szappant meg egy cipőkrémet kapott ajándékba a hallgatóság nevében egy öreg proli asszonytól. Kegyelettel őrizte, nem engedte egyiket sem elhasználni — hiszen ajándék. Nagyon megharagudott, mikor megtudta, hogy Etus mosakodni mert a szappannal. A cipész-sztrájk idején fennjárt nála egy munkás, aki elmesélte, milyen nehéz a helyzete: az asszonynak annyira fáj a nyomorúság, hogy nem érti meg a sztrájkot. Attila töviről-hegyire elmagyaráztatta magának a cipőgyári aljamunkások bérharcát, s közben intett, hogy készítsek össze — valamit. Pénzünk nem volt, még cigarettánk sem, de egy-két üveg paradicsom. lekvár akadt. Ezt küldte el Attila a cipész feleségének — vigasztalásul. Mindenkinek ismerte a nyelvét. Egyszer fél esztendeig sakkozott jegy nagyüzem szimpatizáns főkönyvelőjével, hogy a partik szünetében megértesse vele, hogy a munkások mellett a helye.

Magáról kérdeztem Juditot — és József Attiláról beszélt. Attiláról — és saját emlékei tolultak elő. És ez így hiteles — mert Szántó Judit nevét József Attila írta be a magyar irodalom történetébe. És mert Judit, a hűséges múzsa és élettárs most Attila irodalomtörténétének fáradhatatlan munkatársa.

Földes Anna

Nők Lapja 1962/51. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Nyitókép: Közkincs, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=84845492