Diana és Dodi – Az első és utolsó közös interjú

Szerették egymást? A tragédia előtt Diana megismerhette végre az igazi boldogságot? Hogyan látták a jövőt? Sohasem fogjuk megtudni… Vagy talán mégis? Az óév utolsó napjaiban szenzációként járta be a világsajtót az az interjú, amelyet Diana hercegnő és Emad (Dodi) Al Fayed közvetlenül a baleset előtt adott a francia Riviérán. Akkor még minden világos volt. Napfény, tenger, szabadság és egy boldog pár, amely terveket sző. Azóta már sajnos tudjuk, hogy ez a boldog jövő nem lehet más, csak múlt idő.

– Ön elsősorban a közéleti szerepléséről szokott nyilatkozni és csak nagyon ritkán a magánéletéről… Most miért tesz kivételt?
Diana: Oly sok hamis, olykor megdöbbentő információ kering rólam, hogy szeretném végre tisztázni a dolgokat. Valóban őszintén vágyom rá, hogy az emberek megértsenek.

– Szívesen állt modellt neves fényképészeknek. Melyek a kedvenc felvételei?
Diana: Az utolsó sorozat, amelyhez hozzájárultam, a ruháim árveréséhez készült azzal a céllal, hogy az általam támogatott alapítványok vagyonát gyarapítsák. Ezeket Mario Testino készítette, és nagyon elégedett voltam az eredménnyel. Egy másik híres sorozat Patrick Demarchelier nevéhez fűződik. Azokat a fotókat kedvelem, ahol a fény varázsereje külön élénkséget kölcsönöz az arcomnak és a tekintetemnek. Csodálattal adózom azoknak a fotográfusoknak, akik képesek megadni ezt a többletet.

Dodi: Diana már megint túl szerény, amikor minden dicsőséget a fényképésznek tulajdonít. Ezek a fotók hangsúlyozzák a szépségét, ugyanakkor kiemelik az egyénisége árnyalatait is. Dianának különös adottsága van ahhoz, hogy kifejezésre juttassa az érzelmeit. Ez az oka annak, hogy annyi neves fotográfus szerette volna, ha modellt áll neki. Szép, de ne feledjük, hogy emellett karizmatikus jelenség.

– Igaz, amit beszélnek, hogy el kívánja hagyni Nagy-Britanniát, vagy legalábbis kerülni igyekszik minden nyilvános szereplést?
Diana: Sokat töprengtem a megoldáson, és végül is úgy döntöttem, hogy ha nem szűnik a média nyomása, akkor visszavonulok. Szükségem van rá, hogy tiszteletben tartsák a magánéletemet, máskülönben úgy fogom érezni, hogy már nem vagyok önmagam.

– Tehát elképzelhető, hogy elhagyja a hazáját?
Diana: Kedvem lenne hozzá, de nem teszem. William és Harry Angliában folytatják tanulmányaikat, és nekik legalább annyira szükségük van rám, mint nekem rájuk. Bentlakásos intézetben tanulnak, de a hétvégék és azok a percek, amelyeket közösen tölthetünk, csodálatosak. Szóval nem megyek el. Legfeljebb többet fogok utazni, hogy egy kicsit megfeledkezzenek rólam.

– De attól, hogy visszavonul a közélettől, még nem menekül meg azoktól a fotósoktól, akik Önre vadásznak.
Dodi: Azt hiszem, Diana szabadabb lenne, ha az életét különböző nagyvárosok és kontinensek között töltené.

– Olyan életstílusra céloz, ami nagyon is emlékeztet az Önére.
Dodi: Végül is a munkáim miatt kényszerülök ingázni Európa és az Egyesült Államok között, de más országokban is gyakran megfordulok.

– Diana, Ön mindig is szigorú beosztás vagy protokoll szerint élt. Spontaneitása és érzékenysége mégis nyilvánvalóvá tette, milyen kevéssé hasonlít a Windsor-ház tagjaira, például még akkor sem viselt fehér kesztyűt, amikor egy hercegnő számára azt a szabályzat előírja. Nem érte be annyival, hogy a tekintetét a népre emelje, megfogta a sebesültek, a betegek, a leprások, az AIDS-betegek kezét is. Mintha ezek az érintések Önt is éltették volna, és mintha egyáltalán nem rettentette volna el a világ nyomorúsága.
Diana: Sokan bíráltak ezért, de én csak úgy tudtam elképzelni a sérült, beteg emberekkel való találkozást, ha igazi kontaktus alakul ki közöttünk. Ha látogatást teszek valakinél, akkor azt szeretném, ha valóban közel engedne magához. És be kell vallanom, az emberi érintés nagyon fontos nekem. így tudom magam kifejezni. Amikor a gyerekeim kicsik voltak, sokan bíráltak érte, mégsem álltam meg, hogy ne fejezzem ki anyai érzéseimet azzal, hogy felkapom vagy magamhoz szorítom őket. Ha Londonban vagy Angolában ellátogatok egy kórházba, ugyanez a helyzet. Fizikai kontaktusra van szükségem.

– A bírálói ebben a magatartásban manipulációt, egyfajta szerepjátszást láttak. A „szívek királynőjének” szerepét…
Diana: Kérem… már rosszul viselem ezeket a kritikákat. Bármit is tegyek, bármit is mondjak, mindig félreértelmezik. Tizenhat éve semmi másért nem tanulmányozzák az életemet, csak azért, hogy minél jobban bírálhassák. Elviselem, de sajnálom. Amikor beléptem ebbe a családba, nem tudtam, hogy állandó megfigyelőim ilyen gyanúsnak találják majd a természetességet.

– „Megfigyelők”? A paparazzikra vagy a királyi családhoz közel álló körökre céloz?
Diana: : Engedje meg, hogy erre ne válaszoljak.

– A válását követően, sőt talán már néhány évvel azelőtt is azt a benyomást keltette, hogy olyan érett nővé vált, aki túl tud lépni a konvenciókon és a szabályokon. Miután elvesztette a címét és felszabadultabban fordult a világ felé, úgy érezte, hogy önmagára talált?
Diana: Biztos, hogy közelebb érzem magam az egyszerű emberekhez, mint az előkelő körökhöz. Sokkal többet megtudhatok magamról és az életről, ha ellátogatok egy nyomornegyedbe, mint amikor feleslegesnek érezem magam egy üvegpalotában.

– Amikor azt mondja, „jobban érzem magam a szegények, mint a gazdagok között”, akkor az elég provokálóan hangzik, különösen ha arra gondolunk, hogy Ön Anglia leendő királyának édesanyja.
Diana: Ez nem provokáció, ez az igazság. Már mondtam, hogy kétségkívül zavaró tényező vagyok a hazámban uralkodó intézmény számára.

– Hogy lehet, hogy az együttérzés, a segítő szándék ennyire a vérében van?
Diana: Hát kérdés az, hogy valaki szívesebben tölti az idejét értelmes teendőkkel, ahelyett, hogy egy golfpálya pázsitján múlatná az időt?

– A hercegnők és a fiatal arisztokraták mégis jobban hozzászoktak a golfpályához vagy a vérszegény jótékonysági estekhez, mint ahhoz a komoly és aktív munkához, amelyet Ön végez.
Diana: Nem tisztem, hogy másokat megítéljek. Engem az édesapám arra tanított, hogy mindenki egyenlő. Ezt olyan alapelv, amelyet én is továbbadtam Williamnek és Harrynek. Másfelől Ön különbséget tesz a fiatal arisztokraták szolid kis jótékonysági kezdeményezései és a nagy emberbarát akciók között, holott lehet, hogy épp ezek a kis segítségnyújtások jelentik az első lépést a nagy adományok felé. Én magam is ezt tettem az esküvőm után. Tehát felesleges gúnyolódni.

– Azzal is gyanúsítják, hogy Ön a médiát manipulálja az emberbarát cselekedeteivel. Van ennek valami alapja?
Diana: Nincs. Gyakran, sőt sokkal gyakrabban, mint gondolnák, a média távollétében cselekszem. Ugyanakkor butaság lenne, ha nem használnám ki a helyzetemet és nem hívnám fel a tömegek figyelmét azokra a problémákra, amelyekkel nap mint nap találkozom. Gyakran a puszta jelenlétem segítséget jelenthet azok számára, akikről a társadalom megfeledkezett, és ilyenkor végül is nem habozom, igénybe veszem a média segítségét.

– A módszerei mellett gyakran bírálják azokat a szempontokat, amelyek alapján a jótékonysági programok között válogat.
Diana: Nem számít. Soha sem hagytam, hogy más írja elő, mit tegyek. Ezen a területen, mint ahogy másutt is, a megérzéseimet követem. Néha tudatosan, máskor az ösztöneimre hallgatva cselekszem.

– Ha megengedi, térjünk vissza a magánéletéhez. A válása óta azok is, akik csodálják és azok is, akik bírálják, egy kicsit rebellisnek tekintik. Tudatában van ennek?
Diana: Tényleg rebellis lennék? Életem egy adott pillanatában úgy döntöttem, hogy kitárom a szívem. Már nem tudtam elviselni azt a bánatot, amelyet a házasságom alatt fojtottam magamba. így hát cselekedtem. Talán jobban fel kellett volna készülnöm a kritikákra. De megtanultam támadások közepette élni. Érezni akartam az erőt magamban, amellyel meg tudom változtatni az életemet. Nem voltam biztos abban, hogy megvan bennem az az erő, amellyel abban az országban és abban a családban, ahol éltem, meg tudok szabadulni a konvekcióktól.

– Keserű amiatt, amin keresztülment?
Diana: Megismertem a félelmet és a magányt. De bevallom, az a szeretet, amelyet William és Harry iránt érzek, és az ő létük megmentett a legrosszabbtól.

– Az utóbbi években számos fájdalmas próbatételben volt része. Hogy sikerült kitartania?
Diana: Nem tudom. Ezért is gondolok néha arra, hogy egy rövid időszakra szüneteltetem a nyilvános szerepléseket. Nem mintha a jótékonysági teendők kimerítették volna az erőmet, ellenkezőleg, de ez a szerep túlságosan rám irányítja a figyelmet. Folyton bírálják a kezdeményezéseimet, így gyakran álmodom arról, hogy inkább a kulisszák mögött maradok. Talán életem egynémely eseménye rábír arra, hogy egy időre visszavonuljak.

Dodi: Meg kell, hogy mondjam, teljesen lenyűgöz az az energia, amelyet Diana az ügyeinek szentel. Igazi fizikai és erkölcsi bátorságról tesz tanúbizonyságot, amikor egy háborús országba vagy egy leprakórházba látogat, és mellesleg mindig feldúltan tér haza. Megértem, ha időnként kimerül, de biztos vagyok benne, hogy Diana teljesen soha sem vonulna vissza.

Diana: Dodi azért említi ezt, mert ezen a területen is közös terveink vannak.

– Elárulnák, milyen tervekről van szó?
Dodi: Még talán korai, hogy beszéljünk róla. Majd Diana mesél róla.

Diana: Mohammed Al Fayed, Dodi édesapja a vagyona egy részét jótékonysági célra kívánja fordítani. Gyerekek vagy idős emberek javára. És mi azon törjük a fejünket, hogy milyen eszközöket találjunk ehhez a tervhez.

– Úgy tűnik, most is az ösztöneit követi, jobban mint valaha. Nem így van?
Diana: Valóban. Élem az életem. Túl sokan próbálták ellopni az ifjúságomat, tönkretenni a házasságomat. Ma már semmilyen zaklatást sem viselek el. Sem erkölcsi leckéztetéseket, sem fizikai korlátozásokat.

– Dodi, az Ön jelenléte megerősíti Dianát abban, hogy fokozottabban harcoljon a függetlenségéért?
Dodi: A szerelem erőt ad ahhoz, hogy szembenézzünk az élet kellemetlenségeivel.

– Diana mindenesetre a válása óta először áll készen arra, hogy vállaljon egy szerelmi kapcsolatot. Ez azt jelenti, elég fontosnak érzi ahhoz, hogy valamilyen formában hivatalossá tegyék?
Diana: Dodi iránti érzelmeim mélyek, és hiszek abban, hogy az ő érzései is őszinték. Másrészt a család régóta közel áll hozzám, Mohammed Al Fayed apám egyik barátja volt. Ő mindig úgy érezte, hogy vigyáznia kell rám. Akár az apám kívánsága volt, akár mert olyan nagyvonalú ember, úgy viselkedett velem, mintha a bácsikám lenne. Mindez a fiaim számára is természetessé teszi a kapcsolatunkat. Dodi és William remekül megértik egymást. Újra felfedezem, mit is jelent a meleg családi légkör. Akkor meg miért titkolnánk a boldogságunkat?

– Dodi, a barátai azt mondják, nem ismernek magára. Gyakran beszéltek Önről mint könnyelmű hódítóról, aki igazi világcsavargó. Úgy tűnik, ez a kép most megváltozott.
Dodi: Sokan estek túlzásokba a rovásomra. Ez a bírálat egy formája. Mindenesetre Diana oldalán úgy érzem, megtaláltam az ideális nőt. Az, hogy a negyvenes éveimbe léptem, az ezzel járó érettség meghozta a kedvem az igazi, mély szerelemhez. Ugyanakkor Diana pokollá tett hétköznapjai és a kezdeti titkolózások megerősítették a kapcsolatunkat. Az apáink közötti barátság és az a jó viszony, ami a fiaihoz fűz, nagyon közel hoz minket egymáshoz.

– Mindene megvan. Fiatalság, vagyon, szerelem. Mit vár még a jövőtől?
Dodi: Azt kívánom, hogy továbbra is ilyen boldog legyek, szeretnék mindent megtenni azért, hogy ez a boldogság megszilárduljon. Soha nem éltem még ilyen harmóniában. Hogy mi az álmom… miért ne köthetnénk végre egy szerelmi házasságot?!

– Nagyon nehéz évek állnak Ön mögött. A jövőt tekintve bizakodóbb?
Diana: Annak idején őrült szerelmes voltam. Ahogy visszagondolok, nagyon korán be kellett látnom, az a vágyam, hogy a szeretett lénnyel megosszam az életem, puszta illúzió. Néhányan azt mondják, ez az én tragédiám. Ez tett tönkre. Semmi sem lehet rosszabb, mint csalatkozni egy kapcsolatban, amikor az ember fiatal, naiv és nagyon szerelmes. Harcoltam azért, hogy megmentsem a házasságunkat, szörnyű pillanatokat éltem át, sok reménykedéssel és sok csalódással. Igazán boldoggá William és Harry tett. A házasságom zátonyra futott, ezt kénytelen vagyok elismerni. Ez számomra szorongás és reménytelenség forrása volt. Szóval a házasság… én ma az őszinteségről és a szerelemről álmodom. A szenvedély kevésbé fontos számomra, mint a harmónia. Hogyan is magyarázzam? Egy olyan hajó vagyok, amelyik most verekedte át magát egy szörnyű viharon. És egyszerre minden kitisztul. Élvezem, hogy minden olyan békés, tökéletes lett körülöttem.

– Szeretne elégtételt venni a fájdalmas múlt miatt?
Diana: Elégtételt? Nem. Vannak pillanatok vagy hangulatok, amelyekről régebben álmodtam és amelyeket sajnos nem ismerhettem meg. Például azt soha nem tudtam meg, milyen érzés meghitt, családias közegben anyává válni.

– Azt akarja mondani, hogy ez még mindig fáj, és talán William és Harry felkészülhet egy kistestvér fogadására?
Diana: Először is természetesen sajnálom, hogy akkoriban nem volt részem ebben a meghittségben, a kérdés második felére válaszolva viszont nem gondolja, hogy ehhez egy kicsit öreg vagyok már? Bár… egyszerre anyának és szerelmes asszonynak lenni – azt hiszem, ez az igazi boldogság.

V. V.