Kolozsvári Grandpierre Emil – akit nemrég búcsúztattunk – szerette a nőket. Édesanyját, akiben minden nemes női tulajdonságot megtalált és Magdát, akit egy életre választott társnak. És szerette a többieket is. A fiatalokat és a nem olyan fiatalokat, a bulákat és a dámákat, az életben otthonos regényíró pályatársnőket és az ő műveit mindig jó szívvel ajánló könyvtárosnőket. Meg persze az irodalomhoz a férfiaknál, szerinte, jóval hűségesebb nőolvasókat. Szerette a Nők Lapját is. Kéziratért, interjúért soha nem fordulhattunk hozzá hiába. Az itt közölt interjúrészletek vele folytatott beszélgetéseimből valók. A helyszín néha egy füstös presszó volt, de gyakrabban az író meleg rózsadombi otthona. A téma – akárhol is kezdtük az eszmecserét – előbb-utóbb mindig a nő lett. A második, a szebbik nem sorsa, gondja, öröme – ahogy Kolozsvári Grandpierre Emil látta.

Földes Anna

Kétnemű társadalom

„Nők, nők, nők, mindenhol nők. Mindenhol ott vannak, mindenhol szerepet játszanak. A társadalom arculata külsőleg is megváltozott: azelőtt jellegében hímnemű volt, most kétnemű. Eredményeinkben a nők munkája, kudarcainkban a nők mulasztása is benne van.”

A nő – a férfi nagy témája

– A közvélemény szerint Kolozsvári Grandpierre Emilt, mint írót, szoros kapcsolat fűzi a nőkhöz.
– Soha nem tagadtam.

– Van ennek valamilyen speciális, irodalmi oka?
– Ha az igazat akarja hallani, természetesen az, hogy mindig is érdeklődtem a nők iránt mint férfi. Általában témáimhoz mindig valamilyen konkrét indíték, élmény vezetett. A nő – a férfi mindenkori nagy témája. De az utóbbi években, sőt tulajdonképpen évtizedekben, saját élményeim köre kitágult. Orosházán élő másod-unokatestvérem, egy festőművész felesége, hét gyerekkel maradt özvegyen. Az ő gondjaiból, örömeiből, gyerekeiből elég sok jutott nekem is. Ahogy nőttek, úgy kerültek sorra fel Pestre, ki tanulni, kollégiumba, ki dolgozni vagy látogatóba. A rokoninál szorosabb kapcsolatba kerültem ezekkel a fiúkkal, lányokkal. Az ő barátságuk és abszolút bizalmuk folytán kiszélesedtek a férfi-nő kapcsolatról szerzett személyes tapasztalataim. Sikerült lépést tartanom az ifjúsággal.

Nők apróban – avagy a női nyomorúság antológiája

Íróként elsősorban kátyúba jutott női sorsokat ismertem meg. Azok hozzák el gondjaikat, azok nyílnak meg igazán mélyen, akiknek fáj valami. De azért nemcsak ezekre a vallomásokra építek. Nézze végig a hirdetéseket… Egy mérnök barátom néhány évvel ezelőtt „műszaki érdeklődésű” nő ismeretségét kereste „házasság céljából”, aki „munkájában segítséget nyújtana”. Hirdetése nem ígért sem fess, magas termetet, sem balatoni villát, még érzelmeket sem, az egyetlen, amit közölt magáról, hogy „szórakozni nem vágyó ötvenéves”. Mégis, több mint kétszáz válasz érkezett, a legfiatalabb levélíró tizenhét, a legidősebb hatvanéves volt. A nők nem szívesen vallják be önmaguknak, de a lelkük mélyén tudomásul veszik, hogy női dömping van…

– Ismerem a statisztikát, tudom, hogy mi vagyunk többen. De azért, talán mégsem ilyen sivár a helyzet.
– Az össznépesség számadataiból kiindulva: nem. De a magányos nők számbeli többsége, főként egy bizonyos koron túl, szembetűnő, sőt riasztó. És a statisztikai tények végül is visszahatnak az egyes emberek helyzetére, kilátásaira. És természetesen – a magatartásukra is.

A korábban megkövült társadalmi, nemi erkölcs, s az ezzel kapcsolatos közvélemény mozgásban van. Tulajdonképpen úgy tűnik, hogy a női nem korunkban hasonlít egy felszabadított gyarmati néphez, amely még nem tud megfelelően élni a szabadsággal, és győzelme után is maga ragaszkodik a kolonializmus maradványaihoz.

– Nem egészen világos.
– Nincs teljesen átfogó képem „a ma asszonyáról”. De azt hiszem, amit saját körömben, értelmiségi nőknél tapasztalok, az éppen az osztálykülönbségek megszűntével, a kasztok fellazulásával – általánossá vált. Régen, amikor a nőknek csak egy töredéke választott saját hivatást, a többség magától értetődően maradt meg a női hivatás körén belül. Az anyaság területéről is kiszorult, kisiklott életek levezető csatornája pedig a különböző szintű prostitúció volt, amikor a nő önmagát kínálta a húspiacon. Jelenleg a nők általában együtt viselik a hivatás és az anyaság kettős terhét, és ifjú koruktól kezdve ennek tudatában vesznek részt a nagy női versenyben…

– A férfiért?
– Azért is. A férjért, a gyerekért, a pozícióért.

Véleménye a házasságról

– A házasság nem változik. Az én róla való véleményem sem. A család a társadalom alapsejtje, és mi nem tudunk család, illetve házasság nélkül élni. A baj persze az, hogy házasságban sem. Bár a keretek kétségkívül lazulnak, könnyebben kötik és oldják…

– Tehát?
– Mondhatnám a sztereotip választ: átmeneti korban élünk. De a történelem azt bizonyítja, hogy eddig még mindig minden kor átmeneti volt.

(1971)

Üzenet a fiataloknak

– Hogyan sikerült ilyen szoros kapcsolatban maradnia az élet új jelenségeivel, és talán az új nemzedékkel is? Hiszen már akkor sem volt fiatal, amikor a nagy vihart kiváltó A fekete bulát írta…
– Mindig is szorosan kötődtem és kötődöm is a fiatalokhoz. Elismerem.

– Lehet, hogy tartozik is ezzel hőseinek, a fiataloknak!
– Megvallom, én sajnálom a mai fiatalokat. A lakásprobléma az én szememben, környezetemben nem csupán anyagi gond, hanem létkérdés. Amelynek megoldatlansága – demoralizál. Voltaképpen erről szól a „Nők apróban” is. A kiszolgáltatottságról. Arról, hogy mit képes egy fiatal ember elkövetni azért, hogy megoldja a lakásproblémáját. Talán a legszomorúbb, hogy ma már jószerint el sem követik az általam kárhoztatott bűnöket: a célok elérhetetlensége közönyössé tesz.

A másik, morális eszmei veszedelem, amitől szívem szerint óvnám a fiatalokat, a nacionalizmus. A beléjük sulykolt hazugságok ellen sokszor, sokan zavaros eszmékkel védekeznek, és ebben feltétlenül része van a hiányos iskolai, irodalmi nevelésnek is. A középszerhez szoktatott nemzedéknek nem alakult ki az értékrendje, könnyen megtéveszthető.

Hódít a nosztalgia

– Környezetemben legalábbis azt tapasztalom, hogy a nők többsége kiábrándult a fennen hirdetett feminista vagy ahhoz hasonló ideákból. Hódít a nosztalgia! Sokan szívesebben visszatérnének a klasszikus feleség-életformához. Természetesen, egy erős, jól kereső, családfenntartó férj és apa oldalán.

– És gondolja, hogy ez boldoggá tenné őket?
– Főként azokat, akiknek munkája pusztán pénzkereset.

– Egy régi beszélgetésben azt is mondta: Nóra kitört a babaházból, de még nem vetette meg eléggé szilárdan a lábát a külvilágban. Most küldjük vissza Nórát a babaházba?
– Az efféle szentenciákhoz mindig hozzá kellene tenni, hogy a világért sem általánosíthatók. Egyébként a régi, ibseni babaházba valószínűleg nem is nagyon menne senki vissza. Egyrészt mert nem divat, másrészt, mert a mai Nórák rosszul éreznék magukat benne. Az elszigeteltség, a passzivitás – lépten-nyomon tapasztalhatjuk – hosszú távon igénytelenné tesz. A babaház még azokat sem boldogítaná, akik most úgy érzik, hogy elment a kedvük a túlságos önállóságtól – jórészt amiatt, mert nem voltak rá felkészülve. Belefáradtak az egyenlőségbe, ami valójában sohasem volt egyenlőség. Hiszen egy, a családját is ellátó, gyermekeket is nevelő anya a legjobb szándékkal sem lehet versenytársa teljes embert kívánó munkahelyén egy férfinak. Ahány nőismerősöm van, mind azon panaszkodik, hogy túl sok a vállán a teher.

– A terheken persze lehet, vagy lehetne könnyíteni.
– Bizonyára. De igazi egyenjogúságról csak egyenlő terhelésnél lehetne beszélni. Ez pedig, már egy kétgyerekes anya esetében is irreális.

– De azt azért elhiszi nekem, hogy léteznek a hivatásukat valóban szerető, munkájukhoz őszintén ragaszkodó asszonyok, sőt uram bocsá’ anyák is?
– Őket sajnálom legjobban. Akik, mint hallom, néha lázcsillapító kúppal viszik a gyereket óvodába, mert nem engedhetik meg maguknak, hogy mulasszanak. Mert félnek a főnöküktől vagy a szakmai lemaradástól.

– Ez azért elrettentő, végletes példa.
– Minden kiragadott példa szélsőséges. De talán jelzi a veszélyt: a karrier érdekében hozott áldozat mértékét. És azt is, hogy az ellentmondásokat egyelőre nem sikerült feloldani.

Optimista beszélgetés – nyolcvanadik születésnapján

– Mit köszönhet Kolozsvári Grandpierre Emil a nőknek?
– Ha egy szóval válaszolhatok – rengeteget.

– És ha ezzel a válasszal nem érem be?
– Akkor hozzáteszem: édesanyámnak köszönhetem – az életemen kívül – az első írógépemet, az első regényemet. Magdának, a feleségemnek, érzékenységem finomítását, azt, hogy kitágította az érdeklődésemet, visszavezetett a képzőművészethez. Magdát mindig millió dolog érdekelte. Mellette az ember nem lehetett szakbarbár. De ha még tovább akarja tágítani a válasz körét, akkor az unokahúgomat idézem, aki megállapította rólam, hogy egészen más vagyok, amikor egy nővel beszélek. Mivel ez nem olyan régen hangzott el, visszakérdeztem, hogy még ma is így látja-e? Azt felelte, hogy ebben semmit sem változtam.

– Igaza van?
– Bizonyára. Nagyon okos teremtés. Én pedig sohasem titkoltam, hogy keresem, szeretem a nők társaságát, jelenlétük mozgósít, hiányuk letör, elkedvetlenít. De hál’ istennek…

(1987)

Magda örök

– Magda már korábban sem csak szerelme, felesége – regényhőse is volt.
– Már többször elmondtam, és meg is írtam: ezért a könyvért magának tartozom köszönettel. Tíz évvel ezelőtt a Nők Lapjában jelent meg az az interjú Magdával, amelyben ő megvallotta szerelme és szerepe lényegét, felvázolta – természetesen saját érzelmi indíttatásából – kettőnk bonyolult kapcsolatát. Halála után úgy éreztem, hogy kötelességem Magda arcképének minél hitelesebb megrajzolása, az általa elmondottak kibontása, regénnyé formálása.

Írás közben, a dokumentumok, levelek megismerése után döbbentem rá arra, hogy – bár ismertem és szerettem – hajszolt életünkben, a magam munkájába temetkezve, egyoldalúan és felületesen láttam kettőnk kapcsolatát. Az iránytűt az eligazodáshoz, az érzelmi gubancok kibontásához, a teljes igazság megismeréséhez tőle kaptam. Ehhez járult hozzá a halálával rám szakadó egyedüllét, az a felismerés, hogy mennyire foglalkoztat és mennyire hiányzik.

A szerelem teljessége

– Az, amiről én írok – a szerelem – mindig, mindenütt szerepel, szóba kerül, mégis szokatlan és nem divatos téma. A szerelem ilyenfajta intellektuális és hosszú távú megközelítésére gondolok… De az eddigi jelzésekből, telefonokból, kritikákból azt érzem, hogy talán éppen ezért is érdekli a jó érzésű nőket. Engem régen sem lehetett, ma sem lehet megvádolni azzal, hogy ellensége lennék az erotikának. Annak idején számomra két nem kapcsolatának új és izgalmas eleme volt, hogy a nők egyre többször vették át a kezdeményezést…

– Nem gondolja, hogy mindig és mindenkor a nők kezdeményeztek?
– De legalábbis nem nyíltan, láthatóan! Inkább csak sugallták a férfinak, hogy kezdeményezhet. Igaz ugyan, hogy én már távolodom a szerelem korától, és ez irányú tapasztalataim, talán mondanom sem kell, hogy már közvetettek, de mégsem hiszem, hogy tévedek, amikor vállalom, hogy az utcát is elárasztó pornóáradatban, az irodalmon kívüli nyomtatott szexkultusz korában megpróbálok szót emelni a szerelem teljessége mellett. És azt remélem, hogy az olvasók így olvassák majd Magda regényét.

(1991)

Nők Lapja 1992/24. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Hunyady József