– Édesapám a Vas megyei Körmenden született. Apai ágon állítólag vízihorvát vagyok. Ezt nemrég tudtam meg Illyés Gyulától, és Keresztury Dezsőtől, akik egy szilveszter éjszakán, etimológiai játszadozással kisütötték a származásomat. Hol született édesapám, nagyapám? Mivel foglalkoztak? Apám vendéglős volt — mondtam. — Nagyapám kéményseprő. „Nyomon vagyunk! — rikkantott fel Gyula bácsi. — Vízihorvát!…” Aztán elmagyarázta, hogy Zrínyi Péter bánsága idején mesteremberek szivárogtak fel Horvátországból a vizek mentén, beköltözvén a törökdúlta magyar falvak iparosházaiba, műhelyeibe. Közéjük tartoztak a Sinkovitsok is… Édesanyám Bikamindszenten, mai nevén Strémben született. Anyai nagyapám vízimolnár volt, s úgy esett, hogy a malom Ausztriába került, kis birtoka pedig itt maradt Magyarországon. Gyermekkoromban a szünidőket nagyapáméknál töltöttem. Jólesik erre visszagondolni. Hiszen elképzelhetik, hogy egy vízimalom, éjjelnappal forgó kerekeivel, dohogásával, homályos zugaival, valóságos mesevilág a gyerekek számára… Szüleim föltehetően Körmenden ismerkedtek meg. Fiatal édesapám a Korona étterem főpincére, volt. Azzal a rózsaszínű szándékkal, hogy összekuporgatja a borravalókat, s amikor a Korona bérlete lejár, átveszi az üzletet. De vízimolnár nagyapám, rátarti ember lévén, kijelentette: „Lóti-futi pincérhez nem adom a lányomat!…” Ezért szerelmetes szüleim nagyapám haragja és a rokonság nyelve elől felszöktek Pestre. Nincs ennél tipikusabb történet. Édesapám a kamatos kamattal járó hitelek és kölcsönök terhét is vállalva, kétségbeesett reménykedéssel vásárolt egy kedves kis kertvendéglőt, Kispesten. Abban a korcsmaházban születtem. Aztán folytatódik a tipikus história. Elkövetkezett a gazdasági válság legmélyebb éve. Sorozatos családi tragédiákkal súlyosbítva. Ugyanabban az évben halt meg a kisöcsém (később még egy öcsém s egy testvérhúgom született), a Sinkovits és a Vince nagypapa, s ment tönkre (csak Kispesten négyszáz iparosemberrel együtt) az édesapám. Amikor a Vince nagyapa elment, megkérdeztük Gerstetter Lajos bácsit, a háziorvosunkat: mi okozta a halálát? „Semmi komoly betegsége nem volt — felelte. — Meg akart halni. Régebben erre azt mondták: Elemésztette magát…” Édesapám két évig állástalan volt, a Balázs vendéglőbe járt kisegíteni. Majd hírét vette, hogy az óbudai Bródy kávéházba, megfelelő kaució ellenében, fizetőpincért keresnek. Legalább kétezer pengőt kellett letétbe helyezni. Honnan teremtett elő az édesapám, a legmélyebb mélyponton, ily csillagokat verdeső összeget? Nem tudom. De a korábbi tulajdonosnő férje, egy nyalka, tükörpusztító katonatiszt, a kétezer pengőt hónapok alatt elbokázta, a letét megszűnt, újra minden besötétedett… Ezek után került édesapám az Ilkovicsba, „éthordó pincérnek”. Valami kevés jutalékot is kapott, de inkább a „kabátpénzekből”, a kabátfölsegítésért kezébe nyomott fillérekből gyűlt össze a jövedelme. Az Ilkovics a harmincas években még nem volt oly ádáz leprahely, mint később. Három helyiségből állt. Az állóbüfében ételautomaták működtek, a híres róseibniautomata is, amelyet elsősorban a Vígszínházból hazafelé tartó publikum kedvelt, sült papírkrumplival végigropogtatva a Nagykörutat; az úgynevezett „fehér teremben” fehér damasztabrosszal terítettek, ide jártak a jelesebb színészek is, Toronyi Imre, Góth Sándor, Dénes György, míg a „piros” helyiséget vaslábú asztalokkal, székekkel rendezték be, abrosz helyett linóleum szolgált terítékül, a padló cementjébe piros festék volt keverve, innen az elnevezés is … Édesapám egyre magasabbra jutott a ranglétrán. A főpincérségig vitte. De Ilkovics később csaposnak csak birkózót vagy bokszolót szerződtetett… Negyvenöt után, az államosításkor, apámat közfelkiáltással üzletvezetőnek nevezték ki. Jó szakember lévén, a régi hagyományokat akarta folytatni. A csaposok ütőképességét illetően is. De akkor jöttek: hogy így meg úgy, a „munkásosztály”, a „dolgozó nép fiai” … Édesapám hiába mondta: „Ez nem a dolgozó nép! Ezek tetű csibészek, börtöntöltelékek…” Így aztán elment a kedve az üzlettől… Büntetésből a Dagály utca és Váci út sarkán levő, bűzös kis talponálló csehót bízták rá. S szegényke még utoljára ebből a szeszbarlangból alakította ki Budapest első önkiszolgáló büféjét… Öt éve halt meg. Egyszerű ember volt. Tiszta ember volt. Sokat köszönhetek neki.

— Azt kérdezed: van-e relikviám apám hagyatékából? Édesanyám a legénybúcsúkor kapott zsebóráját adta nekem. Laci öcsém meg a pecsétgyűrűjét és a főpincéri táskáját kapta meg. Az a régi, aprópénzcsörrentő táska most is ott lóg az öcsém szobafalán.

– Tavaly márciusban Amerikában jártam. A magyar emigránsok hívtak meg, hogy március 15-i ünnepségükön szavaljam el a „Talpra magyar”-t. Ha húsz évvel ezelőtt ilyesmivel dicsekszem: kikacagnak. Háry János rossz tréfájának tartják. De államunk hozzásegített, hogy eleget tegyek a meghívásnak, összesen három napot szánhattam egész Amerikára. Ebbe a kis időbe kellett minél több élményt belegyömöszölni. Mit is mondjak? New York, ez a kivilágított bálvány, ember-Bábel és épületrengeteg, fényeivel, árnyékaival, méreteivel, színeivel maradandó emlékem marad, láttam Einstein házát, közvetlenül mellette a Szvetlánáét (Sz. Sztálina. — G. P.), egy református püspöknél laktam, jártam a Pittsbourghi Egyetem Könyvtárában : áttekinthetetlen. Próbaképp kikértem Kosztolányitól „A szegény kisgyermek panaszai”-t, működni kezdtek a komputerek, s percek múlva kezemben volt a kötet, természetesen, magyarul. Meglátogattam Bartók sírját, találkoztam híres emberekkel, professzorokkal, Püski Sándorral, színészekkel… s aztán az utolsó este, New York központjában, egy kétezer személyes music-hallban: az ünnepély! Négy verset mondtam el, cím és kommentár nélkül, kis szünetekkel. A „Mit csinálsz, mit varrogatsz, a ruhámat foltozgatod?” kezdetűt, a „Csatadal”-t, a „Föltámadott a tenger”-t, jól kizengetve az utolsó sorokat: „Azért a víz az úr…”, nyitottan, fönt, zengett a hatalmas terem… majd egészen halkan, csöndesen: „Talpra magyar…” Amikor autón kivittek a repülőtérre, összekavarodott bennem mindaz, amit láttam, New York esti fényei, a tengerpart, mert New York éjszaka a legszebb, a sok-sok gondolat, s a fájdalom is: hogy hány kiváló hazámfia él idegenben!

— Legnagyobb elbeszélőm: a nagyapám volt. A szegénység éveiben, a sötét szobában, a vaskályha parazsának fénye mellett, az ő térdén ülve hallgattam a meséket: a Csodaszarvasról, Attiláról, Csaba királyfiról…

— A legjobb „közönségem” pedig az édesapám volt. Ha csak egynapos vidéki útról tértem is meg: mindenről mesélni kellett neki. Ő csak ült, hallgatott, mosolygott, örült annak is, ahogy a szavak közt szedtem a levegőt…

— Az óbudai Árpád Gimnáziumba jártam középiskolába. S kissé ma is odatartozónak érzem magam. Őszülő fejjel is a régi diáknak. Az Árpád Gimnázium kiváló iskola volt, nemcsak tanintézet, de egyben nevelőotthon, a szó legjobb értelmében, tanárainkat mintha bölcs megfontolással válogatta volna ki a jó szerencse, mesterei voltak hivatásuknak, életre, munkára, hazaszeretetre, bajtársiasságra, kézügyességre neveltek, nem feledkezve meg a cserkészmozgalomról sem. Legszűkebb baráti körömhöz is a régi iskola- és osztálytársaim tartoznak. Rendszeresen találkozunk. De évenként kétszer föltétlenül. Négyen, nyolcan, tizenhármán? Ahogy összejön. Egy nyári s egy téli vasárnapon fölmegyünk az Árpád Gimnázium fölötti dombokra, s kellemes időben még tovább, a Gugger-hegyi Árpád-kilátóhoz, olykor családostól, végigjárjuk a régi emlékhelyeket, sőt a „csicsodászás” huncutságait is elkövetjük… Ezt meg kell magyaráznom. Diáktársaimmal az óév utolsó napján búcsúztattuk, az új év első napján pedig köszöntöttük a természetet. Nos, szerencsés teleken a fák ágai bókoltak a hótól. Ilyenkor egy-egy fatörzset úgy kellett megrúgni, hogy a hótömeg a társunk feje tetejére zuttyanjon… Gügye kis játék volt, elismerem. Miért okoz még örömet ma is?… Mindenesetre, vagyunk néhányan, akik harmincöt év múltán se tudunk véglegesen elszakadni, személyes találkozás nélkül is szemmel tartjuk egymást, és mindig van mondanivalónk a többiek számára… Szánalommal nézem az olyan mai tizenéveseket, akik csak ülnek a Duna-part párkányán, lógatják a lábukat, rágják a gumit, és órákig nincs beszédtémájuk…

— A családiasságot sokan érzelgősségnek, a hazaszeretetet nacionalizmusnak, a hagyományok tiszteletét konzervativizmusnak, a bajtársiasságot klikkszellemnek minősítik. „Van mire büszkének lennünk” — mondják. Ez igaz. Büszkék lehetünk a hídjainkra, lakótelepeinkre, terméseredményeinkre, növekvő külföldi tekintélyünkre — de az eszmék helyes értelmezése terén még sok az adósságunk.

— Első „protektorom” Apáti Imre volt. Nemigen dicsekedhetem a bemutatkozással. Tanár barátja ajánlólevelével kerestem föl a Művész Színházban. Éppen az „Arzén és levendulá”-t próbálták. Apáti Imrét csak „A harmincadik” című filmben láttam, ahol egy fiatal káplánt játszott, de azóta évek teltek el, már nem emlékeztem az arcára. Amikor a próba véget ért, elhaladt mellettem, s lassan, gondterhelten fölfelé baktatott a lépcsőn. A portásnak kellett oldalba böknie: ő az! Nyurga léptekkel utánanyargaltam, és megszólítottam. „Bocsánatot kérek, művész úr…” Megállt, lenézett. „Mi az?” — kérdezte ridegen. „Egy levelet hoztam a művész úrnak…” — dadogtam. „Mutassa!” — mondta kurtán. Apáti föltépte a borítékot, elolvasta a levelet, majd visszahajtogatta a borítékba, átadta, és így szólt: „Rákóczi út 21!” Ez volt akkoriban a Színiakadémia címe. Apáti Imre később tanárom lett a főiskolán, sokat tanultam tőle, még később összebarátkoztunk, őt kértem fel házassági tanúnak is, de erre a lépcsőházi epizódra nem emlékezett. Akadémista éveimben főként az elméleti kérdésekben igazított el. „Jó, jó, fiam, rendben van — mondta. — Ha arra gondolok, hogyan tudod utánozni Lehotayt vagy Timár Jóskát, akkor csak gratulálhatok. De a színésznek nem szabad ,hozott anyagból’ jellemet varrnia. Hanem úgy kell játszania, mintha az általa megfigyelt tulajdonságok és élethelyzetek benne alakulnának ki, illetve vele történnének meg…” Első éves koromban fülig szerelmes voltam egyik évfolyamtársnőmbe. Magas volt, sötétbarna hajú, és Lágymányoson lakott. Szegény már nem él. Nos, a tanár úr észrevette ezt az egyoldalú vonzalmat. S legközelebb Shakespeare 75. szonettjét adta föl „beszédgyakorlatul”: „Az vagy nekem, mint testnek a kenyér, s tavaszi zápor, fűszere a földnek…” Majd az órán szembeültetett az imádott hölggyel. „Na, halljuk!” Föl akartam állni, de nem engedte. Képzeljék el a helyzetet. „Az vagy nekem, mint testnek a kenyér…” — kezdtem kiszáradt szájjal, gyámoltalanul. Máris leintett. „Sinkó papa, voltál te már szerelmes?” „Igen” — feleltem tizenöt szív dobogásával a mellemben. „No, akkor képzeld magad elé azt a szép, szőke, óbudai tündért” — ingerelt Géza bácsi. Lesütöttem a szemem. Újrakezdtem a verset: „Az vagy nekem…” De megint leállított. „Neki mondd! — mutatott a szemközt ülő, sötét hajú lányra. — Egyenesen a szemébe! Mintha őbelé lennél szerelmes…” Ellepett a veríték. Már dadogni is alig tudtam. Majd kővé váltam szégyenemben. „Sinkó papa, nem megy? — kérdezte Géza bácsi. — Pedig olyan szép vers…” És elkezdte szavalni a 75. szonettet, mint egy öreg Cyranó, halkan és megtörtén, szemből szembe, miközben minden verssorral jobban elárulta, hogy ő is szerelmes a szerelmembe. Vagy csak a versmondása keltett ilyen hatást?… Különb leckét azóta se kaptam a színészet gyakorlatából.

Lélektől lélekig. Ifjúkoromban a színészethez valami jóravaló exhibicionizmus vonzott: elsősorban a játék érdekelt, az átváltozás, a minden esti „köpönyegforgatás”, a közönség és önmagam mulattatása. Még akkor is, ha szorongva léptem a színpadi fénybe. Ma már másképp gondolkodom. Azért szeretem ezt a pályát, mert kezembe adta az eszközöket, amelyekkel hatni tudok az emberekre: estéről estére sokkal bölcsebb emberfők, egy Madách, Katona József, Illyés Gyula, Németh László szándékait közvetíthetem, általános érvényű, vagy csak ránk vonatkozó igazságokra irányítva a figyelmet. Esetleg Csiky, Szigligeti, Szakonyi Károly játékaiban összekacsinthatok a közönséggel: „Ugye, a te igazgatód is ilyen tulok? Na, várj csak, mutatok róla még különbeket…” Lélektől lélekig. A színház a közönségre gyakorolt hatáspillanatok sorozata. S ilyen értelemben hazafias szolgálat. Nemcsak, ha a komolyság szuggesztiójával él, hanem akkor is, ha a szatíra nevettető módján cinkosságot vállal a nézővel.

A színészektől gyakran megkérdik: mi volt a legkedvesebb szerepük? Te azt kérdezed: melyik szerep eljátszása volt a legnehezebb?

Kettőt választanék: Németh László „VII. Gergely”-ét és Dumas „Három testőr” című komédiáját.

Én mindig figyelmesen meghallgatom a rendező elképzeléseit, majd egyedül maradok a szereppel. Németh László drámáját hetekre magammal vittem kis budai víkendházunkba. Körülraktam a csöndemet könyvekkel. Nádasdy Kálmán tanított arra, hogy előbb be kell járni a kort, amelyben a főhős élt: földerítve környezetét, családi-rokoni kapcsolatait, baráti körét, a többi szereplőhöz fűződő vonzalmait és ellenszenveit. Majd két erős pillérre építeni az alakítást: a bizonyíthatóra és a föltételezhetőre. Mi az, aminek így kellett történnie, s ami valószínűleg így esett meg? VII. Gergely századáról, Cluny-ről, az invesztitúraharcokról, a Canossa-járásról vajmi keveset tudtam. S mondhatom, hogy egy valóságos krimi szövevényébe kerültem. Aztán el kellett döntenem: mit jelentett Németh László számára ez a középkori történet? Közismert ugyanis, hogy zseniális exhibicionizmusában mindig önmagát kérdezte, mutatta, provokálta, vájta és vallatta. A következő kérdés tehát így hangzott: mennyiben vonatkoznak ránk is Németh László belső „invesztitúraharcai”? Mit akart az író elmondani a közönségnek, magyaroknak, nekünk? De nem csekély töprengést okozott a főhős életkora sem. VII. Gergely a dráma idején már hetvenéves volt, s a jelenetek során egyre közelebb vánszorgott a sírhoz. Hogyan tudom e tiarás, nehéz aggastyánt a negyven-valahány éves habitusomba beköltöztetni? Méghozzá úgy, hogy a dráma feszültségteremtő erejének kárára ne váljék?

A „Három testőr”-ben eredetileg tizenhét figurát kellett volna eljátszanom. Aztán megtoldották még kettővel. Tizenkilenc különböző szerep egyetlen estén! Schaffer Judittal, a jelmeztervezővel, a legravaszabb átöltözési trükköket eszeltük ki. Például a sisakot összeépítettük a bajusszal meg a szakállal, a vendéghajat a szemüveggel, a bársonyzekét a pantallóval, a nyakkendőt a hózentrágerrel. Egy-egy szerepváltásra sokszor csak tizenöt—húsz másodperc jutott. De hogyan változtassam meg az orgánumomat? A hangot ismert színésznőktől, s barátaimtól kértem kölcsön. Őket parodizáltam. A Prior Szendrő Józsi volt, a kulcsár Major Tamás, a révész Makláry János, a teremőr Bánhidy László, a grófnő pedig… Mert hölgyet is játszottam. Ezt úgy oldottam meg, hogy két almát dugtam az ingembe, s amikor lelepleztek, az egyiket kiemeltem, és jóízűen beleharaptam… 

Színházi közéletünk-közérzetünk.

Senkit sem kívánok megbántani. Ezért csak egy példabeszéddel szolgálok. Amit egyik magas állami tisztviselőnknek is elmondtam.

A magas állami tisztviselő megkérdezte: „Mondja, Sinkovits elvtárs, nem tudna egy jó színigazgatót?…”

Nos, hát…

Régen a böcsületes, derék csizmadiamester, fogadott egy inast. Ez az inas először csak a műhelyt söpörhette ki. S legföljebb áthozta az ebédet a korcsmából. A dikicset még a kezébe se vette! Aztán a mester megengedte, hogy ismerkedjék a szerszámokkal, a szögekkel meg a bőrrel. Azt mondta: „Vágjál most, kisfiam, tíz egyforma bakancsszíjat, fél centiméterest, egyik se legyen se vékonyabb, se szélesebb… Na, ez rossz, édes fiam, láss hozzá újra!…” És így tovább… Esetleg kapott egy pofont is. A gyerek észre se vette, s már segéd lett. Jó csizmakészítő. Szakember. De akkor már ott volt az új inas is… Aztán a segéd elkészítette a mestermunkáját. A mester örült neki. Megmutatta mindenkinek. Kiállította. Nem féltékeny volt a tanítványára, hanem büszke: hiszen ő csinált belőle, saját képére és hasonlatosságára, becsületes, derék csizmadiát, aki majd átveszi a műhelyt… Nálunk? Ha egy színházi mester észreveszi a tehetséges inast, már a riválisának tartja, félti a tekintélyét, nem ad munkát neki, s legszívesebben leöntené gezarollal, lúggal, vitriollal… Hát így nem megy! Ebből adódnak a „generációs problémák”. S ezért nehéz jó színigazgatót, főrendezőt, színházi szakembert találni…

— Karácsony a legkedvesebb ünnepem. Csak a szeretet légkörében érdemes élni. Családban, színházban, társadalomban. Ezért sokszorosan igyekszem meghálálni a szeretet legkisebb jelét is. Önöknek is, kedves közönség, hölgyeim és uraim!…

A magnóbeszélgetés fölhasználásával írta:

Galsai Pongrác

Nők Lapja 1982/51–52. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Hunyady József