A női szépség különös varázsereje – A Sisi-mítosz

A női szépség valóban különös varázserő – átragyog a múló időn és örökkön örökké tovább él az emlékezetben. A csúnya, öreg hadvezéreket, a cselszövő politikusokat nem nagyon jegyzi meg az utókor, a királyok közül is főként azokat, akiket intim titkok lengenek körül: gáláns viszonyok, nőfaló szenvedélyek. De mi élteti napjainkban is a Sisi-mítoszt, mivel tud hatni Ferenc József császár boldogtalan sorsú felesége a ma emberére? A szépségével.

Tegyük fel, hogy Erzsébet – Elisabeth Amalie Eugenie bajor hercegnő – csúnyának születik, vagy megbékél asszonyi sorsával és elhanyagolja a külsejét? Beleszerelmesedett volna az egész ország egy fényét vesztett, elhízott, unalmas császári hitvesbe? Szerethette volna a magyarjait, s azok hálásak is lettek volna a kitüntető figyelemért, ám dehogy tekintenek rá úgy, mint bálványra, istennőre! Ehhez az is kellett, hogy a nemzeti imádat tárgya szép nő legyen. Az akkori idők legszebbje Európában.

Valóban szép volt? Lapozgatom a róla készült kiadott díszes albumot. Csupa kép – festmények, metszetek, nyomtatásban eddig még nem szereplő fotográfiák – s valamennyi őt ábrázolja. Menyasszonyi ruhában, báli díszben, díszmagyarban, lovaglóöltözékben. A festményekről nehéz megállapítani, hogy a divatos portréfestők mennyit tettek hozzá, illetve mennyit vettek el természetadta szépségéből. A fotók azonban őszinték. Az asszony, aki a felvételekről szembenéz velünk, büszke, szomorú és érzékeny. Amazonként üli meg a lovát, de borongó, elrévedő tekintete sebezhető lélekre vall. A dacosan előreszegett áll, s a szép szempárt sűrűn elfelhőző melankólia sok mindent elárul: szétáradó belső bizonytalanságot és az önképnek megformálására nagy gondot fordító nő vasszigorát. Sisi nemcsak nagyon szép volt, hanem az is akart lenni. Tudatosan választotta meg a hozzá legjobban illő tartást, ruhát és frizurát. Ezért bízta a haját Fanny Feifalikra, a Burgtheater fodrásznőjére és attól kezdve viselte a múlt század fonatfrizuráit, amelyeket „körözőplakát-frizuráknak” nevezett. Volt tehát humora is.

Már akkor fontosnak tartotta megőrizni darázsdereka karcsúságát, testének arányos vonalait. Minden nyáron a felkapott gyógyfürdőhelyen, Bad Kissingenben üdült, s gyerekkorától szeretett sportolni. Kora legjobb női lovasai közé tartozott. Kiváló volt a hajtóvadászatban, a műlovaglásban, majd nagy sikereket ért el az angliai és írországi falkavadászatokon. Hogy a lovagláshoz szükséges fizikai erőnlétét megőrizze, naponta tornázott. Mindenütt, ahol hosszabban időzött, tornatermet rendeztetek be magának.

Életmódjával, modern felfogásával megelőzte a korát. Más volt, mint az akkori idők ünnepelt szépasszonyai: lázadó természetű, öntörvényű. Ha utazni, elvonulni támadt kedve, fogta magát és eltűnt az udvarból. Mindennél többre becsülte a függetlenségét és a szabadságát. Ezért kereste fel szívesen Gödöllőt is, önállósága és lovaglószenvedélye magyarországi helyszínét. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár mérhetetlenül sokat utazott, Magyarország szépségei nem keltették fel túlzottan a figyelmét. „Annak ellenére lett a magyar világkép hőse – írja a kötet előszavában Gerő András -, hogy igazából nem sokat tett ezért.” A Habsburg-dinasztia uralmát nehezen tűrő nemzetnek kellett valaki, aki hozzájuk hasonlóan szenvedett a császári önkénytől. Egy eszménykép. Egy világszép asszony, aki szeretne, mégsem tud elszakadni a férjétől. Ahogy a magyarok sem a Habsburg-háztól. Így lett Erzsébet a magyarok királynéja. Így született meg egy legenda. Így lett Erzsébet – aki csak önmagáé akart lenni – a miénk.

Vadas Zsuzsa