(Mensáros Lászlót először az Anna Frank naplója natnrburs szerepében láttam. Feltűnően sápadt arcú, cingár, ideges tekintetű, riadt mozgású fiú volt. Még a zűrzavaros sihederkorban inkább, mint a felnőttéválás mezsgyéjén. Egy antifasiszta Rómeó. Akit szinte gombfocizás, métázás, röplabdázás közben talál el a szerelem. Akár egy váratlan labda. S akit a sors kényszerít rá, hogy felnőttként kezelje érzelmeit. Mensárosnak, rövidebb-hosszabb megszakításokkal, akkor már jelentős színészi múltja volt. Mégis elhittem róla, hogy csak tíz-valahány éves.

Legutóbb Csehov: Sirály című színművében néztem meg. Mensáros László az öregedő, kifinomult, rezignálton bölcs orvost játszotta. A mindig háttérben maradót. A bajusza alatt meditálót. A karosszékek mögött sétálót s kezével olykor a támlára nehezedét. Ez a hős súlyos „mellékességében” Csehov legfontosabb mondatait mondta ki. Halk, lepedékes hangon. Szinte csak magának. De azzal az erős visszhanggal, amit „belső akusztikának” nevezhetnénk. Mensáros e szerep eljátszásához jóformán csak a „natúr” arcát használta fel. Természetesen mákosodó haját, szemének színezetlen táskáit, arcának eredeti redőit.

A két szerep között tizenöt év múlt el.

De Mensáros e fél emberöltő alatt mintha többet élt volna tizenöt esztendőnél. Mindenesetre a koránál is tapasztaltabb, mélyebb, keserűbb és bölcsebb lett.

Újabb alakításaiban valami különös magány veszi körül. Ez az ő egyéniségének finom „holdudvara”. Bármennyire feloldódik is o zajos nyüzsgésben, amit színpadi életnek nevezünk, belső magánya sohasem szűnik meg. S akárhány voltos reflektorfénnyel tüzelnek rá, e lelki „holdudvar” láthatatlanul is követi. Még a nagyon életeleven, vitális, széles volumenű, mozgalmas szerepekben is. Sőt, Mensáros játéka gyakran éppen a rezignációtól kapja a feszültségét. S a fáradtságtól különleges erejét. Gondoljunk nagy alakításaira: az Ármány és szerelem Ferdinándjára, A mi kis városunk Rendezőjére, az Éjjeli menedékhely Bárójára, vagy a Zendülés a Caine hajón védőjére… Mensáros nem szablyaként kivont érvekkel válik „hőssé”: nem színpadias hangárnyalatokkal és változatos gesztusokkal ábrázolja a sokrétű jellemet; nem rájátszásokkal érezteti a humort. Színpadi magatartása mindig „távolságtartó”. Drei Schritt von Közönség. Kellő „distance” a hős és a beavatottak között. De Mensáros „hűvös” figurái a távolból is sugárzó közvetlenséggel szólnak a nézőhöz. Tartózkodásával is intim hatást tud elérni.

Most egy hosszabb tévéműsort készítettem róla.

S kezdetben bizony aggódtam, hogy ezt a magányos és zárkózott művészt nehezen tudom szóra bírni.

Aztán kiderült, hogy erről szó sincs.)

— Tehát: szívesen beszélsz önmagadról?
— Igen. Nagyon szeretem a baráti tereferéket, eszmecseréket, gyónásokat. Szeretek „lelkizni”. Sőt, gyakran megterhelem barátaimat a saját problémáimmal. Ilyenkor, menő haszonlesésből, a szemérmetlenségig őszinte vagyok. Tudod, az önvallomás jó alkalom a rendteremtésre. Az ember általában idegesen, szertelenül, hézagosán gondolkodik. Nem mindig jár a dolgok végére. De a baráti eszmecseréken rászorulunk, hogy megfogalmazzuk, ami bennünk mozgolódik, s ilyenkor sok minden a helyére kerül. A szavak stabilizálják a gondolatokat.

— Nyilatkozatot is szívesen adsz?
— Azt már kevésbé. Hiszen a nyilatkozatnak etimológiailag is szoros köze van a kinyilatkoztatáshoz. A kinyilatkoztatásokat pedig nem szeretem. Még akkor sem, ha én követem el őket. Sőt, akkor idegenkedem tőlük igazán. A világ legapróbb részlete is bonyolultabb, semhogy egy-két „közhellyel” meg lehetne ragadni.

— Eszerint a mi mostani beszélgetésünk is hiábavaló?..
— Nem éppen. Ez a beszélgetés átmenet a két műfaj között. Hiszen jó néhány „intim diskurzus” előzte meg…

— A gyermekkorodról kérdeznélek. De a gyermekkor is igen tág világ. Hát szűkítsük a kört. Mondj valamit a szüléidről. Milyennek láttad az édesapádat?
— Az apa-élmény bennem a legerősebb. Egész életre szóló. Csillapíthatatlan. Apám az első világháborúban, József főherceg testőreként, a századosi rangig vitte, majd 1920- ban, mint hivatásos katona ment nyugdíjba. Később jogi diplomát szerzett, és betársult anyai nagybátyám ügyvédi irodájába. 1944-ben Kassa város közigazgatási parancsnokának nevezték ki. Majd a front közeledtekor elhagyta hivatalát, s engem is nyugatra vitt. Eszünkbe se jutott, hogy véglegesen kinn maradjunk, csak át akartuk vészelni a „nehéz időket”.

— Úgy tudom, e „kirándulásból” neked is sok gyötrelmed származott. Ilyenformán neheztelned kellene az apádra…
— Igen. A „papírforma” szerint. De erről szó sincs. Apám „konzervatív” formátumú ember volt. Főispán, kormányfőtanácsos, méltóságos úr. De kivétel a maga kasztjában. Ifjúkoromban rettentő harcaink voltak. Apám polgári módon gondolkodott, formai kérdésekben nem ismert pardont, s távol állt a művészettől. De ismerte az adott szó szentségét, megvetette a cinizmust, alattomosságot, szájhősködést; egyszóval birtokolta a ma sem nélkülözhető, minden korban, társadalmi rendben, emberi szituációban méltánylandó erényeket. Amelyeknek én ritkán vagyok bőviben.

— És az édesanyád?
— Anyám konzervatóriumot végzett. Így „be volt oltva” azzal a bizonyos szérummal. S titokban, egy-egy néma biccentéssel, meleg szemhunyorítással pártolta is művészi ambícióimat.

— Eredetileg te is zongoristának készültél, igaz?
— Igen.

— Mi volt az első „színészi” sikered?
— Tizenkét éves koromban a bencés gimnáziumban rámosztották Burnett: A kis lord című darabjának főszerepét. Az előadást meg kellett ismételni, akkora szenzációt arattam. Mindjárt abba is akartam hagyni a gimnáziumot, annál is inkább, mivel csapnivaló diák voltam. De szüleim, hogy becsvágyamat síkabb mezőre tereljék, zongoraórákra járattak. Ez az elfoglaltság sok kamaszkori nyugtalanságomat levezette. Persze, közben egyéb foglalkozásokról is ábrándoztam. Hogy mi minden akartam lenni? El sem mondhatom. Híres sanzonénekes, olimpiai magasugró, halhatatlan dirigens, a Fertődy-kastély dúsgazdag tulajdonosa, király… Még a világ legszerényebb embere is szívesen lettem volna. Hogy rekord-nyomorommal föltűnést keltsek. Egyszóval a színészi vénám e gyermekkori ábrándjaimból is kiderült. Majd 1943-ban beiratkoztam a Zeneművészeti Főiskolára. Elfojtott színészi ambícióval — muzsikusnak.

— Első jelentős alakításod is egy muzsikus-figura volt…
— Igen. A Nem magánügy című szovjet bohózat zongoristája, Debrecenben.

— Ki volt az első „fölfedeződ?” Illetve kitől tanultál legtöbbet?
— Szendrő Jóska nevét említeném. Amikor 1952-ben, egy esztendővel a szabadulásom után Debrecenbe kerültem, még gyönge fogalmam sem volt a mesterségről. Szendrő először csak vendégként rendezett nálunk. S ilyesmiket szólt föl a színpadra: „Gondolkozz!” Vagy: „Domborúbbra vedd a figurát!” Vagy: „Tarts kontaktust a partnereiddel!” De akkor még sejtelmem sem volt, hogyan kell a színpadon gondolkozni? Vagy mit jelent „domborúra venni” a figurát? Szendrő Jóska felismerte ezt. S áttért a gyakorlati instrukciókra. Ide menj, oda menj, nézz fölfelé, horgászd le a fejed, vedd elő a zsebkendődet, mosolyogj, halkabban beszélj, és így tovább. Én pedig úgy engedelmeskedtem neki, mint egy kisinas. De voltaképp meditatív alkat vagyok. Ezért lassanként sikerült kiderítenem e külső tényezők legbenső, tartalmi értékét.

— Egyébként is bőven volt alkalmad a meditációra. Kevés ilyen hányatott művészsorsot ismerek. Egyszer fönt, máskor lent. Szép gyermekkor — önkéntes száműzetés. Színiakadémia, ösztöndíj a Művész Színháztól — fogház. Debrecen, Hamlet, Ármány és szerelem, budapesti szerződés — segédmunka. Színészi sorsodban állandó vákuumok képződtek. Ismert művészként lettél rakodómunkás a Rutex vállalatnál, majd szezonpincér a margitszigeti Casinóban… Gondolod, hogy e hányattatások használtak a művészetednek?
— Erről nem szívesen beszélek. Ám jó, rendben van: legyen. Schiller mondta Thomas Mann: Nehéz óra című elbeszélésében, hogy a nyomorúság éveinek köszönhet legtöbbet. Azok voltak a termékeny idők. S amióta „polgár” lett, igen keservesen kell küszködnie. Hát én is valahogy így képzelem. Ne hidd, hogy egy pillanatig is sértve éreztem magam. Nem az a fontos, ami velünk, hanem ami bennünk történik. Melóstársaimnak, ha akadozott a szállítás, naponta felolvastam. Szophoklészből, Shakespeare-ből, Shaw-ból. Az Éttermi és Büfé Vállalat alkalmazottakén! pedig iparkodtam jó pincér lenni.

— Hiszel-e abban, hogy az igazi tehetség előbb-utóbb felszínre verekszi magát?
— Okvetlenül hiszek. Bármekkora a keresztező forgalom — az út soha sincs végleg lezárva. Olykor mindig kigyullad a zöld lámpa. Ha csak néhány pillanatra is. S az igazi tehetség, spontán ösztönével, az ilyen pillanatokat rendszerint ki tudja használni. Gyorsan átvág az úttesten.

— Említettem volt, hogy a színpadon rendszerint magány vesz körül. Vajon a civil életben is magányosnak érzed magad?
— Igen. Általában igen. Pedig elég „szélesen” élek. Egy elvált és egy aktív feleségem, három gyermekem, bő létszámú rokonságom, rengeteg jóbarátom, cimborám és közeli ismerősöm van. Egyébként is „csálád-mánikus” vagyok. Baráti légkör híján pedig valóságos levegőszomjat éreznék. De általában gyanakodva nézem a környezetemet. Attól félek, hogy talán nem szeretnek eléggé. Jobban szeressenek! Még jobban! Egészen!

— A kritikusok gyakran „intellektuális” színésznek neveznek. Bántónak találod a jelzőt, vagy hízelgőnek?
— Én magát a fogalmat sem értem pontosan. De szerintem azok se, akik nyakra-főre használják. „Okos ember” — mondjuk. Nos, én például nem szeretem az „okos” embereket. Lehetséges, hogy a „buta” ember tehetségesebb. Tehát lélek-közelibb. így többet megsejdít a világból. Az „okos” nemegyszer ostobán viselkedik. A „buta” pedig sok vonatkozásban zseniális is lehet. Nem tudom, érted-e? A hideg intellektualitás gátakat szab magának; mindig csak a logikáját használja; akkor is mérlegel, amikor intuícióra lenne szükség: s ez a készenlét gyakran tévutakra visz. Én a természetes emberi értelmet dicsérem, amely egy Nobel-díjas atomfizikusban éppúgy meglehet, mint egy virágkertészben. „Intellektuális színész!” Ez csak a kritikusok szó-patronja.

— Mi a véleményed a kritikáról?
— Nem a legfényesebb. Két súlyos vétsége van: a szakértelemhiány és a nagyképűség. De hát a kettő összefügg. A dupla-tokájú fölény rendszerint szakmai dilettantizmust takar. A leggyakoribb közhely, amelyet használnak: a „modernség”. Ugyancsak homályos fogalom. Szerintem tradíció nélkül nincs művészet. Csak azzal érdemes foglalkozni, aminek itt, nálunk, helyben folyamatos érvénye van. „….Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk: és nem is kevés…” Arany János nem rágta magát, hogy „Őszikéi” idejétmúltak, mert Nyugaton Baudelaire már „A romlás virágai”-t írja. És Ady is kiszöktette zsenijét a párizsi divathullámokból. Állandóan „a kor ütőerén ülni” nem lehet. Az ütőér nem fenékpozíció. Ionescot folyamatosan játsszák Párizsban: mert előzménye van, mert a nyugati társadalom kitermelte e drámák mérgét; mert jelzéseit a házmesterek is megértik. De nálunk? A kritikus jó esetben elolvas két-három szakkönyvet, kiutazik nyugatra, találomra megnéz néhány színházat — s aztán „síkraszáll” a modernségért…

— Még néhány gyors-kérdést. Könnyen, vagy nehezen készülsz-e a szerepeidre?
— Sajnos, átkozottul nehezen. Mindig pánik-érzésem van. Akár egy érettségiző diáknak. Sokáig lehetetlennek tartom, hogy a feladatot meg tudom oldani.

— Melyik hibádról szeretnél leszokni?
— A dohányzásról, sörivásról, későnfekvésről, érzelmi szertelenségről és még sok egyébről. Egy okos mondás szerint: „A macska nem foghat egyszerre kint is, bent is egeret.” Tehát nem lehet egyszerre kifelé is, befelé is élni. A színésznek állandó olimpiai tréningben kellene lennie. A dohányzás például halálos bűnnek minősülhet nálunk. Ha az ember tök rekedten jelenik meg a színpadon. Vagy az ivás, éjszakázás, túlhajtott magánélet. Mindig megbocsáthatatlan, ha másnap az ember közérzete pállott. A játékszabályokat egy húszéves gyerek is tudja. Csak olyan nehéz betartani!

— Anyagi helyzeted?
— Tűrhető. De bármilyen jól keresek, mindig a járda szélén kell egyensúlyoznom. Egy lányom és két fiam van. Nekik fejenkint napi 50 forint „tartásdíjat” juttatok. Ez ugyebár nem sok egy főiskolát végző, már majdnem felnőtt gyereknek. Továbbá öröklakást is vásároltam, OTP-részletre. A gépkocsi pedig a mi szakmánkban szinte nélkülözhetetlen segédeszköz. A többit a számolási készségedre bízom…

— Különben tudsz bánni a pénzzel?
— Ne is kérdezd!

— Ami a napi kiadásaidat illeti… Vendéglőben étkezel?
— Az evés számomra mellékes. Pasztillákkal is beérném.

— Mihez értesz még a színjátszáson kívül?
— A zenéhez.

— És a technikához?
— Egy biztosítékot se tudnék becsavarni.

— Ha másfél milliós örökséghez jutnál, mire költenéd?
— Fölváltanám kétforintosokra, és elflipperezném. Ebben a gépi szerencsejátékban ugyanis nem lehet pénzt nyerni. Csak újabb játékokat.

Galsai Pongrác

Nők Lapja 1972/22. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Szalay Zoltán